Megdöbbentő zsenialitás és dráma

Több mint ötven év után látható együtt Nemes Lampérth József műveinek nagyszabású kollekciója a Kieselbach Galériában. Mint azt a tárlat megnyitásakor az MTI tudósítása szerint Kieselbach Tamás elmondta, a világszínvonalú életmű újrafelfedezésével a céljuk, hogy nemzetközi téren gyökeresen megváltoztassák a magyar festészet pozícióját.

Jó ideje érezhető a galérista azon törekvése, hogy a magyar – és ezek szerint a nemzetközi – művészettörténet-írásban és a köztudatban, valamint a műkereskedelemben háttérbe szorult alkotókat újrapozicionálja, eltolja a meglévő hangsúlyokat, elég talán arra utalni, hogy nem kis része volt Batthyány Gyula vagy az annak idején Marinettiék által egy futurista kiállításon, különteremben bemutatott Scheiber Hugó életművének újrafelfedeztetésében. Hiszen művészettörténeti divatok vannak, és ha vannak, alakíthatók. Hogy a Nemes Lampérth-kísérlet sikerül-e, egyelőre nem tudható, de a javarészt múzeumok raktáraiban tárolt, szerteszórt életmű egyben látva rendkívül meggyőző.

Nemes Lampérth József 1891-ben született Budapesten. A Képzőművészeti Főiskolán Bosznay István tanítványa volt, majd a kötelező körök – Nagybánya és Párizs – után az első világháborúban harcolt, ahol sérülései miatt a bal keze megbénult, a sokk pedig valószínűleg az egyik kiváltó oka volt későbbi elmebetegségének. Leveleiből kiderül, hogy a háború poklában Dosztojevszkijt olvasott.

Közölte Kassák lapja, a Ma, majd kortársaihoz hasonlóan részt vett a Tanácsköztársaságban – a Proletár Képzőművészeti Tanműhely tanára volt –, ami miatt letartóztatták, majd menekülnie kellett. (Kuriózum, hogy a Tanácsköztársaság idején készült mű is látható a tárlaton: a Kmettyvel, a jó baráttal közösen alkotott toborzóplakát felirata mindössze ennyi: „Be!”) Előbb Bécsben, majd Berlinben telepedett le, ahol 1920-ban Fritz Gurlitt galériájában Moholy-Nagy Lászlóval közösen állított ki. Itt fedezte fel Alfred Gustav Ekström svéd gyűjtő, aki meghívta, addigra azonban idegösszeomlást kapott, s haza kellett hozni. A sátoraljaújhelyi elmegyógyintézetben halt meg 1924-ben.

Kései képei nem maradtak fenn, a svédországi időszakban festett munkáit Ekström felesége elégette, a többi festményt a testvére semmisítette meg, ily módon olyan életmű(rész)ről van szó, amely 1910–1922 között, nagyon rövid idő alatt született.

A kiállítás első képe egy 1912-es szép akvarell, ehhez közel egy falon kapott helyet két, 1917-es, hasonló karakterű munka, egy tájkép és egy Tabán-részlet.

Ha ezekhez hozzánézzük azt a korai, magángyűjteményben lévő, 1910-es kis tájképet, amely a szemközti falon látható, szembetűnő a különbség. A korai kép visszafogott lilái, ködös, sima felülete, valamiféle spleent árasztó hangulata éles ellentétben áll az 1917-es festményekkel, amelyeken a tiszta színeket vastagon hordta fel a festő, a napfény sütötte házfalak szinte tüzesek a fényben.

Szintén az első szekcióban kapott helyet az 1912-es Ravatal, a halott apjáról készült kép. Molnár Zsuzsának a festőről 1967-ben megjelent tanulmánya szerint valószínű, hogy Derkovitsra nagyon hatott a mű, amelynek emléknyoma fellelhető a testvéreiről festett képein.

Ezután a részben magántulajdonban lévő „boglyás képek” és a csendéletek következnek, s köztük meglepetésre az 1914-es Pont Neuf. Noha utóbbi témája kilóg a csendéletek közül, látható a festésmód hasonlósága, a hídívek biztos megkomponáltsága pedig előrevetíti, amit a következő termekben láthatunk: hogy a festő nemcsak színben volt erős, hanem szerkezetben is. Aktrajzai némelyikén a testet szinte kubista módon bontja síkokra, formákra, két, olajjal készül aktja, a Szemben álló női akt és a Háttal álló női akt (mindkettő a Nemzeti Galéria tulajdona) pedig igen szép darabja nemcsak az életműnek, hanem a korszak festészetének is. Látható, ahogy a testet szinte szobrászi elkötelezettséggel építi fel – emlegetik párhuzamként vele kapcsolatban Maillol műveit –, ami benne mégis egyedi és összetéveszthetetlen, az az, hogy ez a szigorú konstrukció mindenhol egy bámulatos kolorista összes kvalitásával párosul. A tusrajzok, grafikák, szénrajzok között, noha Nemes Lampérth tagadhatatlanul nagy formátumú volt grafikusként is, egyenetlen minőségű, feketére koszolt, felborult arányú darabok is akadnak, amelyek vélhetően a lassan megbomló elme állapotáról tanúskodnak – mégis a drámai-ságot, a hatásosságot nem nélkülözi egyik sem, érdemes megnézni például az 1920. VIII. dátummal ellátott, Híd című képet, amely nem a táj, inkább a lélek fekete mélyét mutatja.

Nemes Lampérth portréfestőként is ismert volt: az 1917-es Fiatalok kiállításon a Nemzeti Szalonban Antal Frigyes, Mannheim Károly és Hauser Arnold portréját állította ki. (Ugyanebből az évből egyébként van egy Kassák-arcképe is.) A portréknak, köztük az önarcképeknek is külön termet szenteltek. Egyiken mintha fehér neonfénnyel világítanák meg az arcot. Nyugtalanító és zseniális, mint minden alkotása.

Az utolsó teremben azoknak az alkotóknak a művei láthatók, akikre leginkább hatott a művészete: Aba-Novák Vilmos, Szőnyi István és Patkó Károly mellett Barcsay egy szép vásznát is kiállították.