Mata Hari szomorú életétől Zrínyiig

Matteo Pagani metszete a Szigetvárnál meghalt Szulejmánról (Forrás: Wikipédia)

Már a lapot nyitó rövidhírek blokkban is kínál olyasmit a Múlt-kor nyári száma, amiről máshol nem nagyon olvashattunk: állítólag megfejtették a templomos lovagok hosszú életének titkát. Miközben az európai lakosság átlagéletkora 25-40 év volt a 14. században, a rend nagymestere 1314-ben bekövetkezett kivégzésekor 71 éves volt. Amint a lapban olvasható, a szép kor kapcsolatban lehet a Clairvaux-i Bernát-féle rend reguláival, az egészséges étkezéssel és a nagyfokú higié­niával – a rend tagjai másokkal ellentétben kezet mostak étkezés előtt –, valamint azzal, hogy a bort antiszeptikus hatású aloéval keverve fogyasztották.

A nagyobb cikkek között Herczeg Marietta a D-napról értekezik, a normandiai partaszállás ismeretlen történeteiből megtudhatjuk, hogy Hitler, mivel délig aludt, nem értesült időben a támadásról, illetve, hogy a szövetségesek tízezer fős veszteséggel zárták az akciót. (Bár a szerző nem idézi, az akciót végigkísérő Robert Capa emlékirata szerint – aki, noha a huszadik század szinte összes háborúját végigfotózta, itt sokkot kapott – vér keveredett a tengerrel, annyi volt a halott, a csónakok vértengeren úsztak vissza az anyahajókhoz, a levegőben pedig a lelőtt katonák dzsekijének tolltöltete úgy szállongott, akár az eső.)

A lap fotókkal emlékezik a Tienamen téri 1989. júniusi eseményekre, míg Czókos Gergő Türkmenisztánról és a magát 1999-ben örökös elnöknek koronáztató Türkménbasiról közöl cikket.

Mata Hari izgalmas életét Paul Skates foglalta össze. Mint azt megtudhatjuk, minden idők legnevesebb kémnője valójában talán soha nem kémkedett.

A Hollandiában született táncosnő, majd kurtizán 18 évesen ment férjhez egy nála húsz évvel idősebb katonához, akivel Szumátrára költözött, a férfi azonban állat módjára bánt vele. Válásuk után tért vissza Párizsba, ahol felvette a Mata Hari – malájul a Hajnal szeme – nevet, és előbb festőmodellként, majd táncosnőként élt. Számtalan katonatiszt, üzletember és politikus lett a szeretője, de viszonyt folytatott Szergej Gyagilevvel és a német trónörökössel is. Legendáját maga építette, azt terjesztve, hogy indiai hercegnő, a brandépítéshez pedig jól használta a sajtót.

Amikor kitört az első világháború, a legendák szerint a németek és a franciák is beszervezték, ebből valószínűleg azonban csak annyi igaz, hogy a németek, el akarván terelni a figyelmet a valódi kémekről, feláldozták a nőt, akit 41 évesen, 1917-ben a franciák kivégeztek. Állítólag maga kérte, hogy ne kössék be a szemét.

A lap erőssége a Zrínyi-blokk, amelynek szerzői több szempontból járják körül a várvédő hős alakját és a szigetvári ostromot.

Fodor Pál Szulejmán rejtélyes haláláról írva azt próbálja megfejteni, az ostrom melyik napján halhatott meg a szultán. Ibrahim Pecsevi pécsi születésű emlékíró 1566. szeptember 8-ára teszi a halál időpontját. Cselebi azt írja, hogy a preparált holttestet eltemették, majd 42 nap múltán a győztes sereggel vitték haza. Más forrás szerint csak a belső szerveit temették el Szigetváron, amelyek fölé türbét építettek. Bonyolítja a dolgot, hogy a török időszámítás a Nap és a Hold járása szerint máshonnan számolja a nap kezdetét – az összes leírást összevetve azonban úgy tűnik, a szultán szeptember 7-én, kora hajnalban halhatott meg.

Nagyon izgalmas Pálffy Géza dolgozata, aki Közép-Európa közös hőseként emlékezik Zrínyire, felelevenítve, hogy bár egyértelműen horvát származású, a magyar–horvát ellentétek idején, a 19. században a horvát száborban már úgy beszéltek róla, mint aki „hazája ellenségét” védte a töröktől. Pálffy feleleveníti, hogy a horvát Subic nemzetségből származó Zrínyi 1540 körül áttette székhe­lyét Zágrábból Zalába, hamarosan pedig tárnokmester lett, s 1561-ben Szigetvár főkapitányának is kinevezték. Az udvarban betöltött szerepéről árulkodik, hogy egyike volt azon három horvát, illetve magyar főúrnak, akinek háza volt Bécsben, fia, György pedig az uralkodó mellett szolgált. Lányait egytől egyig magyar nemesekhez adta férjhez – heten voltak –, I. Ferdinánd bécsi temetésén pedig ő vitte a magyar koronát (!), míg fia a Magyar Királyság zászlaját emelte magasba. Nagyon érdemes ezt a dolgozatot összeolvasni Varga Szabolcs írásával, aki Szigetvár elestének okai között felemlíti azt a legendát, hogy Zrínyi és I. Miksa császár nem volt jó viszonyban, amikor Zrínyi le akart mondani a szigetvári posztjáról, nem is fogadta. Emellett azonban nem lehet figyelmen kívül hagyni azt sem, hogy milyen volt a török és a Habsburgok viszonya: 1543 óta viszonylagos béke volt, ám Erdélyben kiéleződött a János Zsigmond és a Habsburgok közti villongás. A török porta pedig erdélyi szövetségesei segítségére sietett. A császár, attól tartva, hogy Bécs ellen is megindulhatnak, a császárváros védelmére koncentrálva vonta össze a sereget, amely Gönyűnél állomásozva mozdulatlanul állt, míg Szigetvár elesett, noha pontosan tudták, hogy Zrínyi várja a segítséget.

Sudár Balázs Szigetvár török krónikásait idézi, akik Zrínyiről mint pokolfajzatról értekeznek – egyikük kiemeli, hogy milyen jó, hogy „rosszformájú feje a lándzsa dísze lett”, másikuk rohangáló disznóhoz hasonlítja.

Pap Norbert a szigetvári türbe kutatásának állásáról számol be, idézve a legendákat és azt, hogy a helyiek körében a sír feltételezett helyének elnevezése sokáig Török sánc volt.

Bár a Zrínyi-blokkot akár tovább is olvastuk volna, sajnos itt véget ér.

A lap további részében Sáringer János értekezik ifj Horthy Miklós személyiségéről és pályájáról: a több motorbalesetet szenvedett, kicsapongásairól nevezetes ifjú ellentmondásos személyisége jól kirajzolódik a cikkből.

Izgalmas írás Jankovics Marcell dolgozata az animációs filmek szimbólumairól.

A lapot olimpiai összeállítás zárja – a cikkek közül kiemelnénk Hegyi W. György írását az ókori olimpiákról.