Magas művészetté emelt népi motívumok a modernitás nyelvén

Vajda a „szétszedett” motívumrajzok mögött megmutatta a dolgok belső logikáját, igazságát (Fotó: Bodnár Patrícia)

Csak tiszta forrásból címmel látható Korniss Dezső életművének egy keresztmetszete Kolozsváry Mariann kurátor összeállításában a Magyar Nemzeti Galériában április 7-ig: a kiállítás rendezője kifejezetten arra fókuszált, hogyan fogalmazta újra a népi hagyományt a festő a modernitás nyelvén.

Ezzel párhuzamosan Világok között – Vajda Lajos élete és művészete címmel Szentendrén, a Ferenczy Múzeumban Szabó Noémi kurátor rendezésében március 31-ig tart a nagy Vajda-tárlat, amelyen a magyar modern festészet egyik legfontosabb képviselőjének szintén a népi tradícióhoz, Szentendréhez és a modernitáshoz fűződő viszonya áll a középpontban.

De miként kapcsolódik a kettő egymáshoz?

A szentendrei program

Korniss és Vajda együtt öntötte végső formába az úgynevezett szentendrei programot, amelynek ötlete Kornissban merült fel – később sérelmezte is, hogy csak Vajdához kötik.

A festő 1931-ben, amikor visszatért Párizsból, ahogy írja, „bevetette magát” a Néprajzi Múzeumba. „Úgy képzeltem, hogy innen sikerül majd kialakítanom a magyar gyökerű modern festészetet, ahogyan Bartók tette a zenében” – idézi a festő sorait Keserü Katalin a kiállítás katalógusában. A módszer ismerős: Picasso és André Derain ugyanígy az archaikushoz, a törzsihez és a népihez fordultak, hosszú órákat töltöttek a Trocadero Múzeum anyagának tanulmányozásával a századelőn. Az ő érdeklődésük azonban – lévén a párizsi iskola is nemzetközi – nem a saját hagyományuk felé fordult, hanem általában a hagyomány legősibb rétegei felé. Korniss nem is tagadja ezt az ihletést: „Ha megkérdeznék, hogy mit akarok (…) két óriás nevével kellene válaszolnom: Bartók és Picasso”. Az új magyar művészet önarcképe című tanulmányában írja ezt, amely a magyar festészet történetének Nagybánya utáni legfontosabb szerveződése, az Európai Iskola (1945–1948) könyvsorozatában jelent meg.

Európai és magyar

Korniss programjában hangsúlyosan jelenik meg az, hogy „magyar” – ahogy Hegyi Loránd írja a kiállítást kísérő katalógusban, a Korniss által Párizsban elolvasott, a magyar művészetről szóló Fülep Lajos-tanulmány volt az origó, amikor kidolgozta azt a komplex tervet, amelyben a modernség nem válik el a kulturális-mitológiai-etnikai tradíciótól, hanem új formát ad annak, épp mint ahogy Bartók Bélánál a zenében.

Bartók mellett – jegyzi meg a tanulmány szerzője – Babits Mihály kultúrafelfogása az alapja a kornissi modellnek, aki a magyar kultúrát egy „tágabb hazán”, azaz Európán belül értelmezi.

Kornissnál ugyanakkor a hagyományban, amelynek motívumait ugyanúgy gyűjtötte ő is és Vajda Lajos is, mint ahogy Bartók a népzenei motívumokat, nem vált el a népi és a történeti hagyomány.

A motívumok közt, amelyeket magas művészetté transzformáltak, mindkettőjüknél épp úgy ott vannak a klasszikus népi jelképek – Kornissnál például a cifra szűrök vagy a Miska kancsók díszei –, mint a szerb temető keresztjei vagy a szentendrei barokk homlokzatok.

„Szentendrei programunk központi gondolata az európaiság részeként értelmezett magyarság” – mondják a babitsi gondolat nevében – innen érthető az is, miként kerül ebben a hagyományértelmezésben egymás mellé magyar szűrmotívum és barokk oromdísz –, ugyanakkor érdemes a program kapcsán Vajda szavait is idézni. A festő egyfajta keresztmetszetként, találkozási pontként határozta meg az új magyar festészetet: „Én, a nyugati származású Oroszország és Kelet felé tendálok, Korniss, aki keleti származású, Franciaország és Hollandia felé”. A cél mindezek metszéspontja is volna, amellett, hogy – írja szintén Vajda – „ugyanazt akarjuk, mint Bartók és Kodály a zenében”.

(Végtelenül izgalmas lenne a részben Szerbiában felnőtt, szerbül jól beszélő, az ortodox ikonok felé forduló Vajda vonatkozó műveit az élete egy szakaszát szintén az „ikonos” képeknek szentelő Ország Liliéivel összevetni – annál is inkább, mert körvonalazható lenne a magyar festészetnek egy speciális, legfőképp a kettőjük nevéhez köthető szegmense. Vajda Felmutató ikonos önarcképéről és annak szellemi hátterében a Hamvas által is több helyen interpretált Bergyajev új középkor-elméletéről a katalógusban Boros Lili jegyez revelatív tanulmányt.)

Hajnaltól estig

De miként is képzelte mindezt technikailag a két festő? Kolozsváry Mariann a fájdalmasan korán, a háború vége előtt tüdőbajban elhunyt Vajda Lajos, és a két túlélő, Korniss Dezső és Bálint Endre festőművészek bonyolult és ellentmondásos viszonyát elemző írásában bő adalékokkal szolgál arra nézvést, Korniss és Vajda a harmincas években miként láttak neki a munkának. Először Szentendre motívu­mait próbálták feldolgozni, azonban nem érezték elég autentikusnak a látványt. Ekkor fedezték fel a közeli Szigetmonostort, ahová kiköltöztek. Minden reggel ötkor keltek, általában leültek egy ház elé, és minden nézetből rajzolták – a nézetek általában egy képen belül jelentek meg. Vajdánál a szentendrei tárlaton számtalan példa látható erre.

Ahogy Petőcz György a katalógusban felhívja rá a figyelmet, Vajdánál mindez párosult azzal is, hogy a „szétszedett” motívumrajzok mögött megmutatta a dolgok belső logikáját, igazságát, ami a Heideggeren, Ortega y Gasset-n és Spengleren, valamint Bergyajeven iskolázott Vajdánál nem meglepő.

(Nem újdonság egyébként ez a filozofikus megközelítésmód a festészetben, gondoljuk Leonardora, aki egy-egy levél vagy termés formáján keresztül mutatja be az azokban megbújó geometriai formákat.)

Gyors életmű

Vajda Lajos 1941-ben halt meg, mindössze harminchárom évet élt, ennyi idő alatt azonban koherens életművet teremtett a Kornissal kidolgozott szentendrei program talaján – a két kiállítást egymás után végignézve szembetűnő, hogy Vajda, mintha érezte volna, hogy kevesebb ideje van, sokkal hamarabb váltotta képre a tanulságokat, talán ez is az egyik oka annak, hogy a közösen kidolgozott programot, amelynek ötletadója vitathatatlanul Korniss volt, évtizedekig inkább Vajdához kötötték.

A megjelenő jelek – a feszület, a sírkereszt, a maszkok és ikonok Vajdánál az életmű utolsó szakaszában individualizálódnak. Komplex képi világot hoz létre az őt körülvevő motívumkincsből: miközben a program értelmében felhasználja és modernizálja az archaikusat, és a jellegzetes, lokális formakincset, egyetemessé is teszi azt.

Korniss korai képei közül sok elveszett, nála azonban mintha csak a háború után érnének be ezek a tapasztalatok.

A Kántálókat 1946-ban, a Tücsöklakodalmat 1948-ban, a kommunista diktatúra által ellehetetlenített Európai Iskola megszűnésének évében festette meg, hogy aztán évekre szilenciumra ítéljék, nemcsak őt, de a modern, „bartóki szellemű” magyar festészetet is, ezúttal a szocialista realizmus nevében. (A Horthy-korban a Képzőművészeti Főiskoláról egyszerre tanácsolták el a modernista fiatalokat.)

Megszüntetni természetesen nem sikerült: a fájdalmasan korán lezárt vajdai életműben teljesen ki nem bontott szentendrei program Kornissnál beteljesült, követői – Nádler István, Bak Imre, Keserü Ilona – bizonyos értelemben tovább is vitték azt.

Az enyhülés időszakában nemcsak a főiskolai mesterétől, Vaszary Jánostól átvett szűr­motívumot fejlesztette tovább más népi formák – végtelenített hímzések, Miska kancsó – mellett, de újra megjelennek nála azok a motívumok is, amelyek Vajdánál már ott voltak, például a kereszt, a korpusz, a koponya vagy a szerb temető.

Az aczéli szellem kivégzése

A két tárlat, a két életmű együttes nézetének legnagyobb tanulsága az, hogy a festészetben megvalósult „bartóki modell” két útja és az általuk közösen kirajzolt szellemi-kultúrtörténeti tér fájdalmasan ismeretlen a nagyközönség előtt, de talán még a szakmának is tartogat tanulságokat. Nem csoda: a szocialista időszakban, az aczéli kultúrpolitika idején mesterségesen eltorzított kánon(ok) voltak érvényben, amelyben a Nyolcak öröksége és a Korniss–Vajda-féle népi-archaikus gyökerű modernizmus ugyanúgy gyanús és nem kívánatos volt – Korniss a hatvanas évekig nem állíthatott ki –, mint a Hamvas-féle szellemiséghez oly sok ponton kapcsolódó Európai Iskola.

Mindeközben olyan festők hagyták el az országot, mint az amúgy nyolc sikertelen szökés után emigráló Reigl Judit, Hantai Simon, Csernus Tibor és Lakner László. Ma mind világhírű művészek.

Az olyan, művészettörténeti értelemben jelentős konstellációk, mint az egyszerre látható Korniss- és Vajda-tárlat mindenesetre segítenek helyreállítani a valós értékrendet.

Az Európai Iskola

Az 1945. október 13-án megalakult Európai Iskola a háború utáni modernista festőket fogta össze. Nemcsak kiállításokat szerveztek, de periodikákat is megjelentettek, az alkotók mellett, az általuk szervezett eseményeken pedig rendszeresen feltűnt Hamvas Béla és Szentkuthy Miklós is. Az iskola tagja volt mások mellett Anna Margit, Barcsay Jenő, Bálint Endre, Egry József, Korniss Dezső, Lossonczy Tamás, Martyn Ferenc, Márffy Ödön, Szántó Piroska, Vajda Júlia, Vilt Tibor és Rozsda Endre is. A nonfiguratív művészet képviselői 1946-ban kiváltak a csoportból. Az iskola 1948-ban kénytelen volt beszüntetni tevékenységét a hatalom nyomására.