Lin-csi apát minden szava

A fenti mondatokra azért is érdemes figyelni, mert az általános értékválságban, egy világkorszak letűnte idején tömegek fordulnak Európában is a védikus filozófia és/vagy a buddhizmus mint mentőöv felé. Amit ki is használnak a jóindulatú, ám zavaros fejű ál-tanítók és a rosszindulatú, megvilágosodást pénzért áruló guruk, akik úgy kínálgatják „Kelet fényét”, mintha felhatalmazásuk volna rá.

Sári László tibetológus az Eötvös Loránd Tudományegyetemen magyar-tibeti szakon végzett, tibeti irodalmat tanult, rádiósként számtalan műsora volt a távol-keleti kultúrákról, tanított az ELTE-n, Lin-csi mester történetéről szóló könyvei pedig igen népszerűek voltak már eddig is. A címben szereplő apát (japánul: Rinzai Gigen) kilencedik századi kínai csan buddhista szerzetes – a csan a japán zen kínai megfelelője – volt, a japán rinzai zen iskola az ő tanításaira épül. Lin-Csi egykor Huang-po tanítványa volt, mestere halála után lett az azonos nevű kolostor elöljárója. A legenda szerint az apát úgy halt meg 867. február 18-án, hogy előtte mind a tíz égtáj felé – a négy égtáj, az azok felezővona­lain elhelyezkedő égtájak, valamint a fent és a lent égtája – búcsút intett. Japánban Mjóan Eiszai terjesztette el a tanait a 11. században, ebből lett a rinzai buddhista irányzat.

Sári László (kínai nevén: Su-la-ce) előszavában megismertet Lin-csi apát történetével, és regényes magyarázatot ad arra, miként jutott hozzá a tanításokhoz: eszerint egy, a Lhásza-folyó mellett álló kolostor könyvtárában rálelt a 9. században leírt szövegre, amelyet az apát napi adagokban mutatott meg neki, majd, amikor a végére ért a kéziratnak, a kolostornak nyoma veszett, mintha soha, semmi nem állt volna ott.
Mindenkinek a fantáziájára van bízva tehát, hogy Lin-csi történeteit magának Lin-csinek, vagy az azokat lejegyző Su-la-ce-nek tulajdonítja. Aki azonban olvasott buddhista szövegeket, tudja: voltaképp mindegy. Nem a szerző a lényeges, hanem a tanítás, amelyet az évszázadokon át, nem egyszer különféle szövegváltozatokban, élőszóban adnak tovább – nem egy tantörténetnek pedig annyi „értelme” lehet, ahány olvasata.

Különösen igaz ez a zen (csan) buddhizmusra, amelyben egy-egy, az igazság egy aspektusát felvillantó bölcs mondás valódi „értelme” akkor derül ki, ha az olvasó nem ragaszkodik megszokott gondolati ketrecéhez – a valódi zenben nemcsak a szavak, de a szavak által jelölt fogalmak is használhatatlanok, legalábbis európai értelemben véve.