Létkérdések a keleti blokkból

A történelmi tapasztalataikból adódó áthordozott félelmeiket, reflexeiket. Vajon értheti-e egy nyugat-európai az 1945-től 1989-ig tartó évek legnagyobb keleti dilemmáját: hogy szükségszerűen – még ha minimális mértékben is –, de mindenki cinkos volt a rendszer fenntartásában, aki nem emigrált, de életben maradt, aki viszont emigrált, az nemcsak a hazáját vesztette el, de bizonyos értelemben önmagát is?
Noha születtek máig érvényes filmek e kérdéskörről – az egyik legjobb a Gothár Péter–Bereményi Géza-féle Megáll az idő –, kellett a harminc év távolság ahhoz, hogy kikristályosodjon a múlt, és művészi formát tudjon ölteni ez a sors. Talán egy lépéssel távolabb kellett lépni hozzá a sérelmektől.

Annyira távol mégsem lehetett, hogy az ember ne legyen szemtanú: az 1957-es születésű Paweł Pawlikowski mintha egyszerre alkalmazna külső és belső szemszöget a magyar mozikban csütörtöktől látható, Cannes-ban díjazott és a több kategóriában Európai Filmdíjjal elismert Hidegháború című drámában. Nemcsak a forgatókönyve sikerült különösen jól – a rendező mellett Janusz Glowacki és Piotr Borkowski jegyzi –, de az operatőri munka (Lukasz Zal) is szép. Csakúgy, mint a színészválasztás: a főszereplő nőt, Zulát alakító Joanna Kulig és a párját, Wiktort játszó Tomasz Kot is telitalálat. Finom és árnyalt játékuk miatt szó szerint átélhető a történet – itt jegyezzük meg, hogy Tomasz Kothoz simán járhatna színésziskolába Hollywood színe-java.

Sorsukat és szerelmüket nemcsak a korabeli Lengyelország mint keret határozza meg, de a két, nagyon különböző ember habitusából következő döntés is. A nyelveket beszélő zeneszerző-karmester férfi
nem bírja ki a diktatúra fojtását, és emigrál, az egyszerű sorból származó, csak lengyelül beszélő nő azonban marad. Innentől örök egyensúlytalanságban élnek: nemcsak a szerelmük lehetetlenül el a vasfüggöny miatt, de szembesülniük kell az olyan kérdésekkel is, hogy vajon ki tud lengyel maradni: aki elmegy, hogy (lengyel) önmaga lehessen, mert a hazája megszállt terület, vagy aki ottmarad, hogy (lengyel) önmaga lehessen, hiszen ki lenne ő idegenben? A kérdés el is hangzik a film egyik kulcsjelenetében: Zula fordul vele szerelméhez, aki nem tudja a helyes választ – talán ezért is kell végül egyedül disszidálnia az akkor még fal nélküli Berlin nyugati részén át Franciaországba.

Pawlikowski újra és újra kifordítja a helyzetet. Először Zula kerül Nyugatra egy névházasság révén, hogy a rendező megmutathassa: Párizsban sem jó. Hazátlannak, egy kulturálatlan, szegény ország szökevényének tartják az embert – vagy ha nem, akkor kisebbrendűségi érzése miatt így éli meg. Ezután Wiktor szökik haza, aki a szovjet diktatúra által a párizsi nagyköveti székbe ültetett elvtárs szerint „se nem lengyel, se nem francia, de az biztos, hogy elárulta Lengyelországot”. Amikor hazaszökik, a hálás haza őrei fegyházbüntetésre ítélik, és noha zongorista, ujjait összetörik – ismerős lehet ez Cziffra György történetéből –, a nő pedig hozzámegy egy funkcionáriushoz.

A film egyszerre tragikus és ironikus zárójelenetében, amikor a szerelmesek öngyilkosságra készülnek, Zula azt mondja: „talán menjünk át a másik oldalra, onnan szebb a kilátás”, azt sugallja: Kelet és Nyugat között nem lehet választani, csak a halált. Arra a kérdésre, hogy az öngyilkosság bármire lehet-e érvényes megoldás, Pawlikowski egyszerre ad és nem ad választ, hiszen a filmnek vége lesz, mielőtt megtudnánk, sikerült-e elpusztítaniuk magukat.

Bár az irónia menti a túl tragikus befejezést, agyon is csapja azt – mintha nem tudta volna eldönteni a rendező, mi a mondanivalója.

Pedig képekben, párbeszédekben, történetben ennyire kitalált filmet rég láttunk: nemcsak a kezdő képsorokban feltűnő, nagytotálban mutatott lengyel parasztarcok, nemcsak a sztálinista idiotizmus időszakának tűpontos ábrázolása, az egész filmen végigvonuló lengyel dal, amelyet Zula hol népviseletben énekel vidéken, hol dzsesszre hangolva egy párizsi klubban, hanem a korabeli enteriőrök, mondatok is, minden tökéletes.

Az utolsó pár pillanatig, amikor fennakad a film a levegőben. Igaz, ez is egy értelmezési lehetősége a térség sorsának.

Hidegháború (Zimna wojna/Cold War)
lengyel–francia–angol dráma, 2018
R.: Pawel Pawlikowski
10/8