Lengyel–magyar hídépítés civilként

– A rendszerváltás után megszűnt a szocialista blokk összezártsága. Noha Lengyelország és Magyarország viszonya szívélyes, a köznapi emberek talán távolabb kerültek egymástól. Felnőtt egy új generáció. Rájuk is igaz még, hogy „lengyel–magyar két jó barát”?

– Valami eltörölhetetlen szeretetkötelék fűz össze bennünket, magyarokat és lengyeleket. Szerintem ez egy spirituális dolog – racionálisan nem indokolható. Ez az érdeklődés hol elhalványul, hol felerősödik, de mindig reprodukálódik, és ez a mindenkori fiatalokra ugyanúgy érvényes. Az utóbbi években amúgy éppen az egymás iránti újonnan fakadó érdeklődés időszakában vagyunk: a magyar programokat fokozott érdeklődés kíséri Lengyelországban, és ez fordítva is igaz, ebben nem igazán lehet különbséget tenni, legfeljebb a kulturális események mennyiségében.

– Vegyes házasságból származik. Van elsődleges identitása?

– Kettős identitású vagyok – azt hiszem ez nem választás, hanem születési adottság kérdése. Gyakran rajtakapom magam, hogy mondjuk „magyarként gondolkodom” vagy „lengyel módra közlekedem”. Ha az ember egyszerre két hazával születik, ritkán tud „dönteni”, ez olyan lenne, mint ha az apja vagy anyja mellett kellene letennie a voksát. A szeretet és rajongás mellett muszáj elsajátítania, hogy némi távolságtartással szemlélje mindkét kultúrát, amelynek születésétől fogva része, ám amelyeknek látja hasonlóságait és eltéréseit, erősségeit és gyengeségeit is. Ez azonban nem gyengíti a szakmai hozzáállást, sőt, szerintem erősítheti. Érdekes, hogy a különféle díjakat is többnyire „külföldiként” kaptam Magyarországon és Lengyelországban is. De egy híd esetében sem az a fontos, hogy melyik oldalhoz áll közelebb, nem is az a dolga, hanem hogy összekössön.

– A díjátvételnél említette, hogy ön az egyetlen, aki civilként kapta meg az elismerést. Hogyan lehet civilként két kultúra között közvetíteni?

– A Krakkói Magyar Centrum egy új működési modell megvalósulása: ez az első, közhasznú civilszervezet formájában működő külföldi magyar kulturális intézmény, amely elsősorban önerőből és pályázati pénzekből folytatja munkáját. Civilnek lenni egyéni választás dolga – aki az anyagi biztonságnál és szakmai előremenetelnél többre értékeli a kreatív gondolkodás szabadságát és a hatékony, önálló működést, a civil pályát választja. Sosem volt könnyű, rögtön a kezdetekkor azonnal gyanús lettem itthon, többször behívtak hivatalos állami szervekhez is – minisztérium, nagykövetség stb. –, hogy hogyan képzelem ezt az egészet. Még az a mondat is elhangzott, hogy a Krakkói Magyar Centrum megalapítása „a magyar belügyekbe való beavatkozás”. Elkerekedett szemmel hallgattam a különféle félelmek sugallta, paranoiát súroló megnyilvánulásokat – 2001-et írtunk, ám úgy éreztem magam, mint az ötvenes években. Nem értettem a félelmeket, gyanakvást, hiszen én csupán egy pályakezdő fiatal voltam, akinek egyetlen álma Magyarország népszerűsítése, kultúránk megismertetése és megszerettetése volt Lengyelországban – minden politikai és egyéb hátszél nélkül. Nem értettem, kinek árt ez, miért okoz ekkora ellenállást itthon, hiszen a csapból is mindig a magyar–lengyel barátság szlogenje folyik, s folyt már akkor is. A folyamatos ellenszélben való tevékenykedés lassan ráébresztett, hogy mint oly sok más nemes idea, a „magyar–lengyel barátság” is – mély tisztelet a kivételnek, de – a legtöbb esetben pozíciókról, diplomatastátusról, hatalomról és pénzről szól. Abban a pillanatban, ha valaki „kívülről”, ne adj isten civilként kerül a szakmába, és függetlenségét minden áron meg kívánja őrizni, az rögtön veszélyforrásként értelmezendő. Nemzetközi projektjeinket vétózták meg többször itthonról, miközben a lengyel, cseh és szlovák partnerek kiváló szakmai minősítést szavaztak nekünk, emiatt például a Nemzetközi Visegrádi Alapnál is többször volt belső vita egy-egy programunk kapcsán. Ezek során magyar részről fontosabbnak tartották, hogy ne a mi szervezetünk kapja meg a támogatást, mint hogy a program szakmailag magas színvonalon valósuljon meg. A civil szektor állítólagos „ellenőrizetlenségéből” fakadó rettegés, úgy vélem, mindig is uralta hazánk kultúrpolitikáját, ám ez legnagyobb sajnálatomra kormányfüggetlen probléma. Jóval inkább mentalitásbeli kérdés, ami nem változtatható meg egy szavazással. Sajnos a mindenkori ideológiák, a szűklátókörűség és ebből fakadó félelmek, az irigység hatalmas gátakat emel a hazai civil szektor – és nem csak e szektor – fejlődése elé. Ha ezeket a negatív energiákat pozitív módon hasznosítanák, óriási eredményeket lehetne elérni. Ebben akár a lengyelek is kiváló példaként szolgálhatnak.

– Pár éve úgy tűnt, feladja a Krakkói Magyar Centrumot. Akkor nagyon elkeseredettnek tűnt. Hogy érzi, inkább a lengyel vagy inkább a magyar állam támogatja?

– A lengyel oldal megalakulásunk első pillanatától támogatott, mind szakmailag, mind anyagilag, különféle kitüntetések formájában, de legfőképpen emberileg. Ez részükről nem csupán a magyarok iránti szentimentalizmus kifejeződése volt, hanem egyszerűen szakmai professzionalizmus és széles látókörűség. A lengyelek igen okosan felmérték, hogy amennyiben támogatják lengyelországi működésünket, abból ők csak profitálhatnak. Hiszen nem csupán a lengyel, de a magyar sajtó is tudósít majd a programjainkról, és ez kiválóan erősíti Lengyelország külföldi megítélését. Ez ennyire egyszerű: egy meg egy az kettő. A lengyelek igen praktikusak, sosem visznek érzelmeket a matematikába. Itthon sosem tudtam igazán áttörni a hivatalos államigazgatás falait, hogy eléggé meggyőzően bizonyítsam: egy tíz-tizenkét rangos és nemzetközileg is elismert, népszerű magyar programot szervező magyar kulturális intézetet Lengyelországban évi hárommillió forint működési költséggel támogatni jobban megéri, mint a jóval kevésbé hatékony hasonló telephelyeket évi háromszázmillióval. Az ideológiák és egyéni érdekek mindig erősebbek voltak annál, minthogy a struktúraváltás végre megtörténhessen a külföldi magyar intézményrendszerek esetében. Ez itthon a rendszerváltoztatás óta várat magára – a külföldi magyar intézetek és diplomáciai telephelyek óriási kiadásokkal terhelik a költségvetést, miközben működésük egyáltalán nem áll arányban hatékonyságukkal –, tisztelet a kivételnek. A kérdésre visszatérve: nem, a problémák nem oldódtak meg, habár mindig akadt egy-egy értő politikus is itthon – köszönet érte, mert nélkülük már az első évben bezárhattunk volna –, és a szakmai tevékenységünkre legtöbbször sikerült hazai pályázatokból pénzt szerezni, 2011 óta nem kapjuk a működési támogatást – évi hárommillió forint –, így 2014-ben fel kellett számolnom a Krakkói Magyar Centrum irodáját. Azóta virtuálisan működünk. De az akadályok mindig a kreativitást fejlesztik, és jobb megoldás felé lökik az embert – most például bebizonyíthatjuk, hogy még így virtuálisan is milyen eredményeket lehet elérni.

– Hammerstein Judit, a Balassi Intézet új vezetője a távirati irodának adott nyilatkozatában azt mondta:
„a cél, hogy a külföldi intézetek szakmai autonómiája növekedjen”, illetve a bürokrácia csökkentését is kiemelt célnak nevezte, ezért úgy tűnik, lesz változás a külföldi intézeteknél. De miért van szükség egy külön civil centrumra, ha van egy hivatalos magyar intézet Lengyelországban?

– A nyilatkozat biztató, nagyon drukkolok, hogy ez végre sikerüljön. Ami Varsót illeti: évtizedek óta működik itt ugyan Magyar Kulturális Intézet, tevékenysége azonban nem fedi le a több kulturális központtal rendelkező Lengyelország egész területét. Történelmi tény, hogy Lengyelország kulturális fővárosa máig is Krakkó, s ennek jelentőségét számos európai ország államigazgatása felmérte: önálló francia, olasz, orosz, spanyol intézet, német kulturális képviseletből pedig kettő is működik a városban (Goethe Intézet, Nürnbergi Ház). Emellett civilekre is szükség van, hiszen az egymás mellett létező intézmények könnyítik a közös célok elérését. És én itt különösen kiemelném a „közös célokat”, erre kellene fektetni a hangsúlyt, ha a célunk azonos, hibás gondolkodás konkurenciaként értelmezni a működésünket.

– Mikor és hogyan hozta létre a centrumot és melyek voltak az eddigi működés során a fontosabb események? Milyen programokat szerveztek az idén?

– A 2001-es alapítás óta legnagyobb sikereink között tartjuk számon az évről évre tíz lengyel nagyvárosban megvalósuló Magyar Filmtavaszt, a 2002 óta minden évben megrendezett Visegrádi Nyári Egyetemet, az Európai Unió soros magyar és lengyel elnökségek évében létrejött nagyszabású Báthory Expressz programsorozatot, a Budapest és Pécs, valamint Krakkó közötti partnervárosi rendezvényeinket, drámakötet-kiadványainkat, vagy éppen Leonardo da Vinci Hölgy hermelinnel című festményének a Szépművészeti Múzeum számára történő kikölcsönzését, amelyben alapítványunk döntő szerepet játszott. Amúgy igen kicsi az adminisztrációnk, az első nyolc évben harmincöt négyzetméteren dolgoztam, kezdetben egyedül, majd két munkatársammal. Éves költségvetésünknek csupán körülbelül harminc százalékát fordítjuk működési és adminisztratív kiadásokra, hetven százalék programjaink megvalósítását szolgálja. Összehasonlításképpen: egy átlagos európai magyar intézet körülbelül egy-két heti működési költségvetése a Krakkói Magyar Centrum egész éves működési kiadásainak felel meg.

– Sikerült a Magyar Centrumnak Krakkóban integrálódnia a város kulturális életébe?

– Tevékenységünk igen szerteágazó. Centrumunk nem csupán a krakkói és lengyelországi fesztiválok stabil külföldi partnerévé nőtte ki magát, de számtalan fontos magyar és nemzetközi kulturális esemény szervezője volt hazánkban is, valamint Erdélyben és a visegrádi országokban. Tizenöt éves működésünk során – tavaly júliusi bezárásunkig – több mint háromszáz rangos programot szerveztünk a magyar kulturális élet több mint háromszáz kiváló képviselőjének részvételével.