Lengyel történelemkönyv a Ludwig Múzeum termeiben

A wroclawi Mona Lisa Galéria logója az első, ami szembe tűnik a Ludwig Múzeum Vadnyugat – Az avantgárd Wroclaw története című kiállításán. A jellegzetes, leonardói alak körvonalába fekete, szaggatott vonalas háromszöget ékeltek – mintha ott lehetne körbevágni. Jerzy Ludwinski műkritikus volt az, akit 1966-ban megbíztak azzal, hogy hozzon létre kortárs galériát a városban. Ki is dolgozta a koncepciót, ám a Mai Művészet Múzeuma soha nem épült meg.

Helyette jött létre a Mona Lisa, amelyben a város avantgárd élete koncentrálódott, majd 1970-ben megrendezte az első konceptuális művekből álló kiállítást is. Ez volt az utolsó, általa rendezett tárlat: a kommunista államhatalom elmozdította a galéria éléről, mondván, hogy „nem-műveket” állít ki. Késő volt: tíz év se telt el, és a helyi feminista művészek Natalia LL vezetésével olyan tombolást vittek véghez, amihez képest a Mona Lisa a falakon megidézett korai időszaka óvodáskor volt. A szellemet egyszer lehet kiereszteni a palackból. Főleg, ha az a szellem lengyel.

Bár a galéria korai korszakát bemutató fotódokumentációt elnézegetve legfeljebb találgatni tudunk, hogy melyik akció miről szólt. Az egyik képsorozaton például az látszik, hogy a padlóra festett négyzethálóba írt számokon cipők sorakoznak, míg a falon lőtáblákhoz hasonló figurák láthatók.

Megpróbáljuk 2016-ból, Budapestről kitalálni, hogy miről lehetett szó – aztán eszünkbe ötlik, hogy Erdély Miklós ikonikus műalkotása, A szelídség medencéjének fotódokumentációja a mai Lengyelországban vajon mennyire szólalhatna meg pusztán a fotók által. Mi marad a konceptből látványként, pontos leírás nélkül?

Analógiák nyomában

Ha a mű értelme – mondanivalója, lényege, oka, célja – nem is jön át, esztétikája meg nem nagyon van neki, a korszak levegője cserébe igen, csakúgy, mint azon a fényképen, amelyen a galériaalapító látható a barátaival. Már itt kezd körvonalazódni az az érzés, amely végigkísér a kettős tárlat első részén: hogy műtárgyat, művet nem nagyon fogunk itt látni. Viszont a fotó-, videó- és egyéb dokumentációnak köszönhetően kiváló képet kapunk egy korszakról, amely tele van a korabeli magyarországival analóg jelenségekkel – holott az eredeti cél csak a város, Wroclaw kultúrájának bemutatása lenne.

Az 1980-as koncertfelvételek, illetve a Klaus Mitffoch zenekar stúdiózása 1984-ben, valamint a Kormorany 1980-as víztoronybeli koncertjének felvétele hiba nélkül hozza azt az érzést, ami a korabeli magyar újhullámos zenekarokból – URH, Balaton, Trabant, VHK – és a körülöttük kialakult kulturális térből is árad.
Az újhullám Lengyelországban, a hetvenes években először ugyanúgy zenei szubkultúraként jelentkezett, mint nálunk, ebből nőtt generációs életérzéssé, és a dokumentáció alapján úgy tűnik, ugyanúgy innen terjedt aztán tovább koncentrikusan, ki tudja már, hányadik körben a szabadság körévé válva…

A Kormorany, amely 1980-ban még azért koncertezett a víztoronyban, mert unták a szocialista klubok egyenhangulatát – megvan ugye, az 1979-es koncert Budapesten, a Kulich Gyula téri pszichiátria udvarán, ahol az URH-val berobbant az újhullám a magyar kulturális életbe, lezárva egy korszakot, elkezdve egy másikat –, 1989-ben már azért agitált, hogy az „Őrnagy” szenátor legyen. (Kínálkozó párhuzam: Európa Kiadó: Szavazz rám!, a lemez kiadásának dátuma: 1989).

Az „Őrnagy” nem volt más, mint a Narancs Alternatíva happening-mozgalom vezetője, az 1953-ban született „Major” Waldemar Frydrych, aki a helyi képzőművészeti főiskola hallgatójaként békemeneteket szervezett, máskor a rendőrség napjának „megünneplésére” vezényelte ki a mozgalom tagságát. Látszólag a rendszert támogató, valójában annak dadaista módszerekkel görbe tükröt tartó megmozdulások voltak ezek, amelyek kísérteties hasonlóságot mutatnak szellemiségükben az 1970-es évek elejének szentendrei mozgalmával, a Vajda Lajos Stúdió, illetve a Bizottság zenekar körül kialakult szellemi térrel.
 
Hülyét csinálni az elvtársakból

Az ötvenes évek fiataljai, akik háborúban szocializálódtak, még a kemény, olykor fegyveres ellenállást, politikai kiállást választották a diktatúrával szemben – lásd az 1956-os forradalmat és abban a művészek, különösen az írók szerepét –, a felpuhuló, konszolidálódó rendszernek azonban szofisztikáltabb ellenzéke akadt a javarészt az ötvenes években született művészek személyében. A dadaizmust és az abszurdot ugyanis csak annak árán lehet betiltani, ha a hatalom még nagyobb hülyét csinál magából.
Mint ahogy csinált Magyarországon az elhíresült szentendrei happening kapcsán, amikor a vád olyasmiken alapult, hogy az egyik résztvevő, efZámbó István egy színpadon tárgyakat emelt fel, ezzel rombolva a szocialista együttélés szabályait, egy nézőn – a vád szerint – nem volt bugyi, egy másik pedig rondán beszélt.

Immár a második generáció fetreng a röhögéstől a per leírását olvasva, még akkor is, ha annak idején a vádlottak padján ülni egyáltalán nem volt vicces dolog. Aztán 1981-ben, a Szolidaritással és az arra adott lengyel államhatalmi válasszal, a szükségállapot bevezetésével teljesen más helyzet alakult ki Lengyelországban és Magyarországon – a kiállítás azonban inkább a hetvenes évekre fókuszál, igaz, a megidézett szellemi műhelyek sorsa rendre belefut a kriminális 1981-be, ahol aztán nem egyszer véget is ér a történetük.

Mint például a Lahowicz házaspár alapította Perfamo galériájé, amely a város neoavantgárd életének fontos színtere volt, ám 1981-ben be kellett szüntetnie a működését.

Említettük a hetvenes évek feminista mozgalmát, amely Natalia LL nevéhez fűződik: az 1970-ben (!) készült Bársony terror című munka ma is megdöbbentő és hatásos. Az ő és társai korabeli tevékenységének dokumentációja ugyanakkor számtalan kérdést felvet. Magyar vonatkozásban Ujj Zsuzsi és Ladik Katalin volt az, aki ebben a szcénában és ebben a korban vállaltan a női létből építkező művészként jelent meg, illetve Méhes Marietta, a Trabant énekesnője és a Xantus-filmek sztárja, akinél az „eszkimó asszonyos” életérzés keveredett az underground spleennel.

Azonban Natalia LL és köre nem csak arra irányítja rá a figyelmet, hogy Lengyelországban mennyire markánsan megjelent a női identitás és a női lét a korabeli avantgárdon belül, de arra is: a szocialista korszakban az egyik legelviselhetetlenebb jogkorlátozás éppen az volt, hogy az ember az alapvető létminőségeit nem élhette meg.

Nem olyan, a korban megnevezhetetlen és kimondhatatlan dolgokról van szó, mint a homoszexualitás vagy más, a szocializmusban deviánsnak minősített létélmények, hanem olyan alapvető identitáselemekről, minthogy valaki nő, nemzetiségi, többes identitású – egy Németországtól terület- és lakosságcserével Lengyelországhoz került városról van szó –, vagy például zsidó. (A német múlt feltárásának szükségessége és a lengyel zsidóság sorsa, az elhallgatott múlt és a végighallgatott évtizedek feldolgozásának szükségessége csak a rendszerváltás idején eszmélő művészgenerációnál jelenik meg – egy emelettel feljebb.)   

De mi legyen a nőkkel?

A sajátságos szocialista etika és társadalomszemlélet, amelynek jegyében az ember legfőbb sajátossága, hogy szocialista, és csak azután nő vagy férfi vagy művész vagy más, ebből a korból visszanézve úgy tűnik, tudva-tudatlan zsigeri ellenállást generálhatott. Hiszen a politikai szabadságjogoktól való megfosztottság mellett a rendszer a szocialista, ostoba, egyszínű, prűd és hazug uniformizáló „etika” nevében tulajdonképpen alapvető minőségeket nem hagyott megélni, kiélni az embereknek. Ha ebből a szemszögből vizsgáljuk a kiállított Bársony terrort, talán kevésbé a pornográf tartalma tűnik szembe, inkább az, ahogy a női minőséget beletolja a korszak arcába. Ha kell, erőszakosan – egyben elgondolkodtatva arról is, mi volt egy átlagos nő sorsa ebben a társadalmi közegben. Nagyon érdekes az átmenet, a korszakvég dokumentációja, illetve az, ahogy a „nyugati” életérzés vágya megjelenik a keleti blokkban: Krysztof Skrabek 1986-os Vitaminok neked című festménye egyszerre idézi a kereskedelmi célú reklámok bárgyú színvilágát, illetve a kabrióban suhanó pár arcán az üres, maszkszerű mosollyal a tőkehaszon-maximalizálás mint szervezőelv mentén működő vadkapitalista közeljövőt.

Amelyben az ember elsősorban nem egyén, hanem valamely – politikai, vásárlói, szubkulturális – célcsoport tagja, és amelyben boldognak látszani fontosabb, mint boldognak lenni, főleg, ha kamera van a közelben. A fogyasztói életérzésnek a hiánygazdaságként működő keleti blokkból egyben vágyott kivetülése és karikatúrája is, ahogy a „vitamin”, egy déligyümölcs-kompozíció megjelenik a képben. Mert kétségtelen, hogy lett banán Wroclawban és Pesten is, csak munkahely, egzisztencia és jövő nem maradt.

Posztapokaliptikus monológ

Innen, az 1989-es fordulattól kezdődik az a korszak, amelyre a kéttermes kiállítás felső szintjén látható művek reflektálnak. Azok már olyan alkotók művei, akik épp a fordulat környékén születtek, vagy voltak gyerekek.

A legnagyobb tanulsága a válogatásnak az, hogy ennek a generációnak nemcsak a szocialista örökséggel kellett megbirkóznia, de azzal az örökséggel is, amelyről a szocialista múltban tilos volt beszélni: például a lengyel zsidóság sorsának kibeszéletlenségével.

Ráadásul, ha ez nem volna elég, folyamatosan reflektálniuk kell az újkapitalista berendezkedés, az európai periférikus helyzet megannyi aktuális kérdésére is.

Ami azt illeti, nekünk úgy tűnik, hogy a lengyel művészeti szcénában mozgó fiatal alkotók kifinomult, intellektuális, és esztétikailag érvényes módon teszik mindezt: kortárs felhozatalban rég láttunk ennyire meggyőzőt.

Említhetjük Agnieszka Kurant és Anna Baumgart projektjét, akik Varsóban az egykori kis és nagy gettó közötti útszakasz fölé függesztettek tükröző felülettel ellátott gömböket. Messziről nézve úgy tűnik, mintha zárójelben három pont lebegne az autóút felett. Egy félbeszakadt, és/vagy el sem kezdett mondat arról, ami történt a lengyel zsidósággal – felhívás párbeszédre.

Tomasz Górnicki Rituális hajvágás című fiúszobra törékenységében, kiszolgáltatottságában egyszerre idézi a gyermekkor végét és az ártatlanság utolsó pillanatait – mit mondjunk, gyönyörű.
Justyna Chmielewska fotósorozata a lepusztult külvárosokról Óbudán, Kőbányán vagy Cegléd-külsőn is készülhetett volna. Még a panelek festése is ugyanolyan.

Agneta Greszykowska Bolimorphia című videómunkája, amely Ravel Bolerójára készült, a női test esztétikáját használja ki, alkotói előképei közt pedig felfedezzük Dziga Vertovot és a komplett orosz avantgárdot. Feltűnően letisztult és elgondolkodtató munka, ez az, ami fájóan hiányzik nekünk a mai magyar szcénából: az esztétikum nem öncélú öröme.

A legkiérleltebb munka azonban alighanem Rafal Zarski videója. Egyszerre keserű, ironikus, intellektuális és felemelően szép, vagyis hozza mindazt, ami a lengyel filmes és képzőművészeti hagyományban benne van, hozza ugyanakkor az új keleti blokkos életérzést, meg a jelen fiataljainak és középkorúinak tudását: ők azok, akik homokos, vizes síkra értek, okos fejükkel biccentenek, nem remélnek.

A zen marad – meg a beton

A „történet” majdnem semmi: a délben csörgő órát a főszereplő a falon szétveri, ősember-eszközre emlékeztető lándzsát készít egy kólásdoboz felhasználásával, majd azzal „vadászni” indul, és átfutva a kiglancolt belvároson, hamar a múlt relikviái, a lepattant, gazos, a szocialista életérzést hibátlanul árasztó betonkülváros, a zavaros, értelmetlenné vált „forradalmat” hirdető feliratok között találja magát, majd innen az erdőn át fut rá a folyó felett feszülő hídra, amely fölött kinyílik az ég és a táj.
Nincs másik élet, és nincs forradalom, hacsak úgy nem, ahogy a zen tanítja: ég, folyó, erdő.

---

A tízmillió tagú Szolidaritás és a szükségállapot kihirdetéséhez vezető út
Az a bizonyos nyolcvanegyes év

OZ

A magyarul „szükségállapotként” aposztrofált hadiállapotot – lengyelül: stan wojenny –, harmincöt éve, 1981. december 13-án hirdették ki Lengyelországban. A kifejezés lefordíthatatlansága abból is ered, hogy a lengyel jogrendszer szerint a „stan wojny”, vagyis a „háború állapota” nemcsak külső támadáskor volt életbe léptethető, de akkor is, ha azt a „belső biztonság fenyegetettsége” követelte meg. A katonai készültség a tízmilliós tagságú Szolidaritás mozgalom ellen lépett életbe.
A Solidarnoscot – teljes nevén a Niezalezny Samorzadny Zwiazek Zawodowy „Solidarnosc” – 1980 augusztusában alapítottak a Gdanski Lenin Hajógyárban Lech Walesa vezetésével, az országos sztrájkhullám idején.

A sztrájk azért tört ki, mert abban az évben a rossz gazdasági helyzet miatt áremeléseket vezettek be. Kezdetben csak fizetésemelést, és a húsáruk árának csökkentését követelték a nagyobb városokban, a hajógyáriak azonban már a sztrájk soán kirúgott Anna Walentynowicz visszavételét is is el akarták érni, valamint, hogy az 1970-es hajógyári sortűz áldozatainak emlékművet állítsanak, emellett független, önkormányzó szakszervezetet kívántak.

Szeptember 17-én Henryk Jankowski szabadtéri miséje után megfogalmazták a 21 pontos listát. A kormány Szczecinbe és Gdanskba is delegációt küldött, és kénytelen volt aláírni a megállapodást, aztán 1980 decemberében felállították a Gdanski Hajógyárban a sortűz áldozatainak emlékművét, hamarosan pedig létrejött a Független Diákszövetség, majd a Szolidaritás Egyéni Gazdák Független Önkormányzó Szakszervezete.

Közben Wojciech Jaruzelski lett a miniszterelnök, aki először azt kérte, hogy három hónapra függesszék fel a sztrájkokat – ugyanakkor karhatalmisták Bydgoszczban megvertek három Szolidaritás-aktivistát. A feszült helyzetben a katolikus egyház és II. János Pál pápa közvetített.

Az egész szocialista blokk, az élen Moszkvával, igyekezett elérni, hogy a lengyel hatalom rendet teremtsen: 1981. április 3-án Bresztben Andropov és Usztyinov követelte a Kaniától és Jaruzelskitől a hadiállapot kihirdetését. A végső döntést 1981. december 12-én hozta meg Jaruzelski. Éjjel az egész országban kikapcsolták a telefont, katonák jelentek meg a rádióban és a tévében, majd megindult a Szolidaritás aktivistáinak letartóztatása. Napok alatt ötezer embert vittek táborokba – összesen tízezren kerültek bele a bosszúhadjáratba –, bevezették a kijárási tilalmat, nem jelentek meg a lapok, és nem volt tanítás. Ennek ellenére azonnal sztrájkok kezdődtek, és véres összecsapások törtek ki. A hadiállapotot 1982. december 31-én függesztették fel – de addig értelmiségiek, tanárok, munkások ezrei vesztették el a munkájukat vagy kerültek börtönbe.