Lengyel Balázs Rómája és Mándy Iván élete

Ugyanígy nem lehet beszélni a félmúlt történetéről és kultúrtörténetéről, ha nem tudjuk, milyen díszletek között mozogtak a korszak kulcsfigurái, és milyenek a azon kívül, hogy „újholdasok” vagy „zsenik”. Ebben a finomhangolásban, a korszak színeinek, szagának, kulcsfiguráinak megmutatásában segít Lengyel Balázs Két Róma című kötete, amely a Jelenkornál jelent meg a közelmúltban, korábbi visszaemlékezésekből való válogatásként. Az Esszék és beszélgetések alcímmel megjelent könyv egyszerre kezdődik 1948-ban, a magyar történelem kulcsfontosságú évében és 1993-ban: a szerző először‚ 48-ban Nemes Nagy Ágnessel, a feleségével, a Weöres–Károlyi Amy házaspárral, Pilinszky Jánossal és Kerényi Károllyal volt a Római Magyar Akadémia vendége. Erre az útra emlékszik vissza 1993-ban, így egyszerre látjuk Rómát a fiatal és az idős ember szemével. (A 48-as római útról egyébként szó esik a fent említett, Szilágyi János György emlékére a Gondolat Kiadó és a Szépművészeti Múzeum közös kiadásában szintén most megjelent kétkötetes, Örvények fölé épülő harmónia című könyvben is.)

Lengyel pontos, érzékletes mondatokban beszél a városról és a társaságról: Róma, ahogy írja, ebben az időben kis nagyváros volt, amely Weöres szerint leginkább Kecskemétre hasonlított. Ahogy Lengyel Balázs írja, a költő nemigen mozdult ki a szobájából, és mivel a fűtés leállt, a paplan alatt feküdt egész nap, hiába próbálta Kerényi Károly rávenni, hogy legalább a római eget nézze meg. Weöresén kívül a feleség, Nemes Nagy Ágnes és Pilinszky érzékenyen megrajzolt arca is láthatóvá válik, felvillan a zseniális Lénárd Sándor orvos-író-fordító alakja, majd a szomorú hazatérés az immár a szovjet birodalomba tagolt országba, ahol a korábbi társ és barát, Ortutay Gyula már magas székben ülve, kezdődő paranoiával fogadja egykori társait. Máskor az apró megfigyelések szépsége bűvöl el: a szerző nemcsak emlékszik rá, hogy 1948-ban a római macskák nem keresztben, hanem hosszában voltak csíkosak, de idézi is az erről szóló Nemes Nagy Ágnes-verset, hogy aztán érzékenyen tárgyalja az Ottlik- és a Mándy-próza titkát. Ottlikról szólva – megfontolandó – azt írja: ő volt szinte az egyetlen a magyar irodalomban, aki újra- és újraírta a szövegeit, így közelítette egyre és egyre jobban a tökéletességet. Érdekes és szép a Kassák Lajos zsenialitásáról szóló dolgozat, és végtelenül izgalmas az Angol tanú című fejezet, amelyben Ralph Brewsterre emlékezik a szerző, aki 1942 és 1944 között Magyarországon élt (illegálisan – mármint ha értelmezhető az illegalitás az illegális állapotban.) Ezután Márai Sándorra emlékezik Lengyel Balázs, megjegyezve, hogy „bizonyos, hogy Kosztolányitól Ottlikig és tovább Márain keresztül vezet a magyar próza legkimunkáltabb útja”.

Dokumentumértékű egy 1956-os levél egy meg nem jelent folyóirat ügyében – Lengyel Balázs mellett Kálnoky, Mándy és Pilinszky is az aláírók közt van –, mint ahogy Nemes Nagy Ágnes, Lengyel Balázs és Vas István levelezése is: egy kérlelhetetlenül európai és gerinces generáció mondatai ma is kapaszkodót jelenthetnek. Irodalomtörténeti értelemben is fontos A pálya szélén című beszélgetés Mándy Ivánnal – ahogy a szerző a bevezetőben írja, a készítés idején negyvenöt éve ismerik egymást. Szó esik az újholdas időkről, szó esik az évekről, amikor a szocialista írókkal szemben „burzsoá” íróknak könyvelték el őket. „Komiszul éltünk. Álmunkákat végeztünk, átírtunk, lektoráltunk meg „előadtunk”. Mások rossz rádiójátékait írtam át a rádiónak” – meséli Mándy, hozzátéve, hogy a rossz attól ugyan nem lett jó. Milyen ismerős magyar írósors... Azóta is.

Ezt Tasi Józseffel követi beszélgetés. A kötetet záró Visszatérés már a rezignált, halálra készülő ember hangján szól.

Az efféle kötetekre mondják: kortörténeti dokumentum.