Lélektani történet tatár és szovjet sorsokról

A kötet 2015-ös megjelenésekor a legnagyobb orosz könyvsiker volt, a Nagy Könyv- és a Jasznaja Poljana-díjat is elnyerte, azóta pedig számtalan nyelvre fordították le.

Nehéz lenne definiálni, hogy ír Jahina: a tolsztoji hagyomány, a Dosztojevszkijtől Ulickajáig ívelő orosz lélektani regények és a csehovi drámák öröksége, valamint a sajátos, gogoli-bulgakovi „orosz mágikus realizmus” hatása is érezhető nála, ugyanakkor Jahina, miközben érezhetően használja ezt a hatalmas irodalmi örökséget, teljesen saját stílust teremt.

Zulejka, a tatár fiatalasszony egy Isten háta mögötti faluban él férjével és anyósával; a történet in medias res kezdődik egy átlagos hétköznappal: a nő hajnalban kel, és késő estig dolgozik, hogy kiszolgálja az általa Vérszipolynak nevezett anyósát és férjét, akik ütik-verik, ő azonban boldog, hogy nem ennél rosszabb sors jutott neki.

Zulejka szemével látjuk a tatár életet, a rengeteget, mintha ő mesélné, hogy hogyan kell áldozni a temető és az erdő szellemeinek, akik zavartalanul élnek együtt Allahhal, aki mindent lát.

Egy reggel aztán eléri a kuláktalanítás a falut. Zulejka férjét a szeme láttára ölik meg, őt elhurcolják, a Szibériába küldött, kitelepítettekkel teli vonaton pedig másodszor is elkezdődik a történet, amelybe immár bekapcsolódik a korszak többi jellegzetes sorsa is. Lejbéé, a kazanyi egyetem orvosprofesszoráé, akit egykori cselédje jelent fel, hogy elbirtokolhassa időközben társbérletekké szabdalt egykori lakásának két szobáját – igaz, a professzor, aki időközben beleőrült a szovjetesítésbe, ebből semmit nem érzékel, mert alternatív valóságban él. Ignatov sorsában, a Zulejka férjét meggyilkoló orosz különítményes jelenik meg, akinek immár az a feladata, hogy a távoli Szibériába eljuttassa a transzportot. A leningrádi polgároké, akik csak azért is franciául társalognak a marhavagonokban, míg a világ végére költöztetik őket. Közben mintha egyre nagyobb és nagyobb látószögből tekintenénk rá a korszakra és a korabeli Szovjetunióra, ahol mindenki fél, és totális a káosz, valamint a nyomor.

Az író nüanszokkal érzékelteti a különféle származású és gondolkodású szereplők szemével ezt a világot: Ignatov, a hithű kommunista, aki a szeme sarkából végignézi, ahogy bizalomvesztett felettesét az államvédelmisek őrizetbe veszik a Mindenkori Nagy Szovjet Hivatalban, például nem tudja feloldani a rendszerbe vetett hite és a józan óvatossága közti ellentétet – egészen a regény végéig tart, mire megérti, miben él, és azt is felfogja, hogy „küldetésének” voltaképpeni célja az lett volna, hogy a deklasszált elemekkel együtt pusztuljon el Szibériában.

A deportált polgárok végtelen önuralommal, szokásaikhoz már-már karikatúraszerűen ragaszkodva teremtik meg az Isten háta mögött is maguk körül a polgári kultúrát. Az örök kurzusemberek a távoli, moszkvai széljárást láthatatlan jelekből is érzékelik, és azonnal megfelelően fordulnak, nekik voltaképp mindegy, milyen rendszert tartanak fent az anyagi haszonért és a pillanatnyi előnyökért: cinikusak és ember alattiak, mint minden diktatúrában. Zulejka viszont, akiről a több hónapos vonatúton derül ki, hogy gyereket vár, paradox módon lassan felszabadul – nemcsak, hogy a csodával határos módon egészséges csecsemőt szül, majd nő létére vadászként talál munkát a kitelepítettek kolóniájában, de szerelem is szövődik férje gyilkosa, a szibériai telepet vezető Ignatov és közte. Vagyis miközben a szovjetizálási kísérletbe embermilliók pusztulnak bele – különösen, amikor a második világháború is eléri az országot –, az ő személyes sorsa – pontosabban az, ahogy a sorsát megéli – nem korelál a többségével, ettől lesz igazán emberi és hiteles Jahina könyve. A regény zárlata azonban szíven üt, váratlanul és durván.

Könnyű lenne azt mondani, hogy Guzel Jahina könyve az egzotikum miatt sikeres, ez azonban nem igaz. Valódi mesterremekről van szó, amely az orosz nyelvű irodalomban, úgy tűnik, azonnal a méltó helyére került.