Lehet-e jó a kortárs provokáció?

A Kis Varsó művészcsoport kisebb szobrokat hozott ki a múzeumi raktárakból – más kontextus, más jelentés (Fotó: Varga Imre)

Aki látta tavaly Pécsett, a Zsolnay negyedben a Privát nacionalizmust, ne számítson ugyanarra: bár részben ugyanazon alkotókat kérte fel András Edit kurátor, hogy valósítsák meg a Kiscelli Múzeum templomterében és a Lajos utcai egykori deákházban ötleteiket, úgy tűnik, a kurátori koncepció sokkal erősebben látszik az összképen, mint Pécsett, ami jót tesz a tárlatnak.

A Privát Nacionalizmus Projekt a pécsi Közelítés Művészeti Egyesület kezdeményezésére jött létre. Eddig hat kiállítást rendeztek egyéb helyszínek mellett Prágában, Drezdában és Pécsett. A mostani tárlatot, amely egyben a projekt zárása, eredetileg a debreceni MODEM-ben szerették volna megrendezni, ez azonban a MODEM-ben bekövetkezett változások miatt lehetetlenné vált, így került Óbudára. A kiállításra sikerült olyan alkotókat is elhozni, akiknek művei a velencei biennálén szerepelnek, nem egy munka Velence után – közben – itt látható először, mint például az orosz Gluklya installációja.

Miként Róka Enikő, a Kiscelli Múzeum – Fővárosi Képtár frissen kinevezett igazgatója mondta, az angolszász kutatók a nyolcvanas években figyeltek fel az újjáéledő nacionalizmusokra. A kiállítás kurátorát, András Editet Benedict Anderson műve, az Elképzelt közösségek inspirálta. A tárlatot, amelynek fókuszában a roma kérdés, Trianon és a művész-aktivizmus áll, diskurzusindításnak is szánják.

Ahogy a kiállításbejáráson András Edit közölte, azért döntött úgy, hogy Trianonnal kezdenek, mert ebben a térségben az áldozati narratíva meghatározó eleme az identitásképzésnek. KissPál Szabolcs videóját, a Szerelmetes földrajzot Pécsről már ismerjük: a munka arra az időre tekint vissza, amikor az állatkertekben mutogattak különféle, Európában egzotikusnak tekintett embercsoportokat. A műben Erdély a két világháború közötti anyaországi narratíva szerint jelenik meg mint egyfajta földi paradicsom, amely az esszenciális magyarság hordozója – és arra kívánja felhívni a figyelmet, miként esik áldozatul az Erdély-fogalom és az erdélyi magyarság az anyaországi politikának. (Az alkotó 1993-ban Erdélyből települt Magyarországra). A templomtér ugyanezen részén kapott helyet Chilf Mária installációja, aki felnőttként szembesült azzal, hogy kikeresztelkedett zsidó felmenői vannak, arra híva fel a figyelmet, hogy van olyan család, amelyet egyszerre érint Trianon és a holokauszt tragédiája. Az ugyanezen részen kiállított Oláh Mara-festmények a cigányság és a magyarság egymáshoz való viszonyára fókuszálnak.

Szintén látható volt Pécsett Martin Piacek szlovák művész szoborsorozata: az apró „emlékművek” a szlovák történelem fordulópontjaira emlékeztetnek, például Tiso és Hitler találkozását vagy a Benes-dekrétumokat idézik. A Kis Varsó művészcsoport Lélekben tomboló háborúja a padlóra állított közgyűjteményi szobrok csoportja. A műveket, amelyek 19-20. századi alkotások, különféle múzeumok raktáraiból kölcsönözték, van köztük, amely a nemzeti, és van köztük, amely a szocialista identitást hivatott megjeleníteni, gesztusaikban ezek azonban nem nagyon különböznek. András Edit felhívta a figyelmet arra is, hogy a szobrokon jól látszik, hogy a „nemzetet” évszázadokon át patriarchális elképzelés szerint igyekeztek megjeleníteni: a férfi hős, a nemzet képviselője, míg a nő szerepe annyi, hogy a hős társa legyen. Ebből a szemszögből érdekes a falfülkében elhelyezett Matej Kaminsky-videó, amelyen az látható, hogy a szlovák művész végigjárja a szlovák nemzeti hősök szobrait, és imitálja a velük való csókolózást. A művet akárhogy dekódolhatjuk – egyesek fel is háborodhatnak, hiszen a cél egyértelműen a provokáció –, Kaminsky azonban valóban elgondolkodtat: a nemzeti érzés letéteményese valóban csak egy heteroszexuális férfi hős lehet? Hová tűnik ilyenkor a nemzetből, a nemzetfogalomból az összes többi társadalmi csoport? A nők, a kisebbségiek, a kettős identitásúak, a valamely társadalmi kisebbségi csoporthoz tartozók – vagyis hová tűnik a sok kisebbségből összeálló többség? Itt eszünkbe jut Nedjeljko Fabrio horvát író családtörténete, a Triemeron, aki a középkortól vezet végig a horvát nemzeti identitás kialakulásán, és mintegy zárójelben megmutatja azon nők sorsát is, akik nem szóltak bele a politikába, nem akartak nagyobb vagy kisebb országot, nem akartak ide vagy oda tartozni, egyszerűen nemzedékeken át adták tovább a recepteket és a nyelvet, és miközben a nemzetfogalom folyamatosan alakult. Ma a sokadik államalakulatban élnek a horvátok, de a brodet receptje ugyanaz. A másik falfülkében a már említett orosz kiállító, Glukhya műve látható.

Gerhes Gábor Neue ordnungján vaddisznóbőrre szegezett fém feliratok jelenítenek meg angol nyelven különféle tartalmakat („Végtelen szabadság”, „Azonnali megvilágosodás”, „Örök fény”), míg a szemközti oldalon mintha egy szekta szertartásáról látnánk képeket. A templomtér miatt a mű különösen hat.

A Societé Realiste magyar–francia művészduó templomtérbe belógatott zászlóerdeje – amely úgy készült, hogy a különféle országok zászlóiból egy mintázatot készítettek és abból újabb zászlókat – egyben a két helyszín közti átvezetést is szolgálja. A minta alapján készült, az aszfaltra ragasztott hatalmas pontok vezetnek át a Kiscelli Múzeumból a lenti helyszínre, a Budapest Galéria Lajos utcai kiállítóházába.

A Lajos utcában látható videók közül már a bejáratnál megdöbbent Horváth Tibor zászlóleordítós performance-a. A rács mögé zárt kivetítőn a művész bőrdzsekiben közelíti meg a magyar trikolórt, majd ordítani kezd, és a zászló elveszti színeit. Nem nehéz dekódolni a művet: a szélsőséges, a nemzetfogalomból minden színezetet kiirtani kívánó magatartás épp a nemzetet öli meg.

Megrázó a horvát Sanja Ivekovic munkája, aki a nő és a nacionalizmus témakört feszegeti. A videóban egy zászló árnyéka jelenik meg, majd a nő, aki először filozófusnőként, majd Colombinaként, eltúlzott gesztusokkal, ám némán, jelbeszéddel magyaráz. Performance-a a kilencvenes években feléledő nacionalizmusokra reflektál, címe az, hogy „Miért nem képviselhet egy művész egy nemzetállamot?” A válasz: „Mert a művész nem képviselhet, legyen szó akár kevésről, akár sokról.” Pontos. Még akkor is, ha a művész épp azáltal képviseli a lokálist, a nemzetit, ha sikeresen mutatja meg az egyetemes emberit – a saját nyelvén. Csak épp a képviselés igényével nem lehet ennek nekilátni. Pár teremmel beljebb került Szombathy Bálint elhíresült Áttörés videója: a magyar performer az egykori Jugoszlávia és Magyarország közti vonatúton a határt vizelte le jelképesen a vonat mellékhelyiségében, az akciót pedig videóra vette.

Megrázó a román Dan Perjovschi munkája, aki Romániát tetováltatta magára a kilencvenes években, majd, amikor megértette, hogy románsága művészként hogyan zárja be a Balkánra, eltávolíttatta a tetoválást. Az emeleti kiállítótérben elhelyezett munkák közül Daya Cahen dokumentumfilmje a Putyin által létrehozott ifjúsági tábort mutatja be, míg hozzá közel elhelyezett ukrán művész, Ridnyi Mikola sorozata azt, hogyan okoz vakságot a háborús propaganda.

A Privát nacionalizmus tárlat provokatív, de nem öncélú. Azzal szembesít, hogy miként határozzuk meg a nemzet fogalmát. Kit engedünk be és kit rekesztünk ki. És miért. Csak olyan kérdéseket vet fel, amelyeken nem volt szabad gondolkozni az elmúlt huszonöt évet megelőző diktatúrák alatt, és amelyeken elfelejtettünk gondolkozni az elmúlt huszonöt évben, inkább elfogadtuk, hogy megmondják nekünk, mi a nemzet, és hogy mi nem. Ideje hát definiálni privát nacionalizmusainkat. Aligha lesz köztük két egyforma. Ettől színes a térség összes zászlója, amelyekről aligha volna jó leordítani a színeket, vagy hagyni, hogy leordítsák.