Különös vízió lett az új Ozon-film

  Jérémie Renier kettős szerepben pszichológust, Marine Vacht zavart nőt játszik  (Forrás: vertigomedia.hu)

Úgy is fogalmazhatnánk, hogy egyértelműen csalódást okoz – ahhoz képest legalábbis – ám Ozon van akkora rendező, hogy még a kevésbé sikerült próbálkozásaiban is akadjon szép részlet, elgondolkodtató momentum.

A mostani film főhőse, Chloé (Marine Vacth) átlagos, huszonegyedik századi nő. Valódi hivatása nem nagyon van, pszichés problémája viszont rengeteg akad, a lelki eredetű gondjai miatt pedig folyamatos fájdalom kínozza. Amikor kiderül, hogy testi oka nincs a tüneteinek, orvosa pszichológushoz küldi.

Paul Meyer (Jérémie Renier) jelentős összegért egy fotelban ülve végighallgatja, ahogy páciense elmeséli sanyarú gyerekkorát, és azt, hogy anyja elhanyagolta. Közben szerelem szövődik a páciens és a pszichológus között – ám a nagytotálban mutatott arcok, a rideg, belső terek, a huszonegyedik századi minimalista díszletek között elhangzó minimalista mondatok sejtetik, hogy semmi nincs megoldva. Hogy valami mélyebb, ősibb, nagyobb iszonyat, dráma, valóság rejtezik a sterilség mögött.

Amikor az újdonsült pár összeköltözik, a dráma el is kezdődik: a nő hazafelé tartva meglátja a férfit az utcán. Hamarosan kiderül, hogy férje ikertestvére is a városban él, ám az előző szelíd természetű, kissé sótlan és unalmas férfival szemben ikre egy szexuális ragadozó és kalandor, aki kivágott macskaszívvel kedveskedik a macskamániás nőnek, és általában is hozza azt a heathcliffi figurát, akit Emily Bronte olyan tökéletesen megrajzolt az Üvöltő szelekben, hogy valamire való nő azóta is csak az ilyesféle alakok iránt érez bármiféle vágyat. Vagy legalábbis azok iránt, akik a szelíd külső alatt hordozzák magukban Heathcliffet.

Innentől a néző találgathat, hogy a valóságban, vagy a nő vágyaiban járunk, azt látjuk, ami valóban történik, vagy azt, amit a nő elképzel. És emellett ő valójában az-e, akit mutat magából – szerény, visszafogott múzeumi őr, szolid kapcsolatban – vagy voltaképpen a két férfira vetíti ki saját kettősségét, elfojtott ragadozó-természetét.

A film rendezői megoldása ezt sejteti: Cloénak valójában a magában hordott ikrével, önnön valódi természetével kellett megküzdenie. Kár, hogy ami ennyire pszichológiakönyv-ízű, az sohasem valós. Sohasem reális, sohasem művészi.

A tükörjáték és az ikerjáték, az emberben rejtőző, a látszólagossal ellentétes indulatok, érzelmek, gondolatok, személyiség mindig jó játék annak, aki az emberi lélekről óhajt művészi tanúságot tenni. De jobb, ha figyelembe veszi, hogy az emberi lélek valódi minőségeiről hamarabb kap képet a görög mítoszokból vagy a Mahábháratából, esetleg a Bibliából, mint a pszichológiaszigorlat másodéves tételjegyzékében szereplő olvasmányokból. Az ember ugyanis nem írható le az ember alkotta tudománnyal, legalábbis pontosan. Az ember, ha tetszik, ha nem, a tudományon kívüli, metafizikus tartományt is hordoz. Néha valószínűtlen. Ezért is pontosabb az aranymetszés, mint a tükrözés.

Dupla szerető
/L'amant double / Amant Double/
feliratos, francia–belga thriller, 107 perc, 2017, Rendező: Francois Ozon
5/10