Közhelyszótár filmre

Rodin hol öntörvényűsége által definiáltatik, hol összehúzott szemmel, egzaltáltan mered egy félkész szoborra, hol a meg nem értett, korát megelőző, elkeseredett alkotóként tombol. Ugyanakkor a film egyetlen olyan szálát, amellyel még újat lehetett volna mondani, jelesül a tanítványával, Camille Claudellel folytatott viszonyát simán kiaknázatlanul hagyja a rendező, és megelégszik azzal, hogy a nagy szobrász árnyékában hiába tehetséges valaki, főleg, ha a mesterhez ambivalens viszony fűzi: alkotóként szabadulna tőle, nőként szerelmes belé. Míg a rendező arra legalább kísérletet tesz, hogy Rodin indítékait, döntéseit, szenvedéseit és örömeit felmutassa, Camille valamiféle sematikus biodíszlet a filmben, akinek egyetlen és legfőbb tulajdonsága és ismertetőjele, hogy Rodin árnyékában kell léteznie – hogy közben mit gondol, vagy mit él át, arról körülbelül öt mondatából kapunk információt. Cserébe Rodin személyisége, alkotói habitusa, élete sem nagyon körvonalazódik azon kívül, hogy kőporos köpenyben járkál zseniskedés közben, ami látványos ugyan, de csak egy ideig.

A film 1880-ban kezdődik, amikor Auguste Rodin (Vincent Lindon) megkapja A pokol kapuja elkészítéséről szóló megbízatást, s közben beleszeret tanítványába, Camille Claudelbe (Izia Higelin), bár már van élettársa. Szemtanúi lehetünk annak, ahogy – a rendező elképzelései szerint – elkészül A pokol kapuja és a Balzac-szobor, végignézzük, ahogy eközben rákényszeríti szeretőjét, hogy vetesse el közös gyermeküket, végignézzük az első élettárs és a szerető közti viszálykodást, közben semmilyen meglepő, valósnak tűnő, emberi momentum nem akad ebben a nagyon is megszokott, nagyon is lapos történetben, amelyet nem ment, hogy egy zseni nevével próbálják eladni. Mire Camille összeomlik, a néző vagy elalszik, vagy kimenekül a moziból. Hogy mit szólna ehhez A csók szobrásza, abba inkább nem gondolunk bele – de gyanúnk szerint ostorral hajtaná át a rendezőt a pokol kapuján.

Rodin – Az alkotó
francia–belga–amerikai dráma, 2017
1/10