Körkép egy pest-budai hivatásos kószálótól

Báttaszéki (eredetileg Hoffmann Lajos), ahogy a fülszöveg fogalmaz, az első magyar „flaneur”, azaz hivatásos kószáló volt, vitriolos tollú újságíró, aki „egyaránt otthonosan mozgott a születendő világváros szutykos pálinkaméréseiben és fényes száláiban.”

Kötete, ma már valóban igényli a jegyzeteket: rögtön az első írás, amely a születőben lévő világváros verkliseiről szól, némi magyarázatra szorul, hiszen kevesen tudják már, hogy a Stáció utca a mai Baross utcának felel meg, és ki gondolná, hogy egykor a magyar nyelvben nem volt használatos a „járda” szó, amelyet franciául, „trottoir”-ként említ a szerző – akinek stílusa azonban a mai olvasónak is élvezetes.

„A sípládások (…) két neme közt nagy különbség van. A verclerius indigenatus többnyire sánta, vagy legalább annak tetteti magát, és mindig erős, izmos suhanc kíséreté­ben jár házról házra, ki a targoncát tolja (…)”. Ez a sípládás kíméletlenül áttörtet a „trottoir”-on a járókelők lábán, ám legfőbb ellenfele, az olasz verklis „egészen más fajta”. „Maestro Bellini, Rossini vagy Verdi operáiból szokott dallamokat játszani. Az ember sokszor szívesebben elhallgatja ezen olasz sípládákat, mint némely, a köznapiasság fölé nem emelkedő hangversenyző urakat és asszonyokat” – írja Báttaszéki, aki hasonló, csipkelődő stílusban folytatja.

Előbb a magyar népdalárokról értekezik, majd a várostörténészeknek való csemegével szolgál, amikor megrajzolja a Hermina tér korabeli arcát.

A tér nagyjából a mai Operaház helyén volt, és Báttaszéki tudósítása szerint a nyomornegyedek legrosszabbika terült itt el. Ahogy írja, itt „sokszor tizennégy éves gyerkőcöket talál, kik az éjeket tobzódva, kártyázva töltik, továbbá éjjeli lepkéket, kik eladják ifjúságukat”. Báttaszéki leírja a korabeli zsibvásárt és az azon kapható tárgyakat, de elképesztő életképekkel is szolgál: rögzíti azt például, amikor egy sápadt balerina aranyvirágos ruhára alkuszik, mellette pedig kopasztott libákat árulnak egy szekérről. Szót ejt a házalókról, és üldöztetésükről, leírja a Váci utca korzózó társadalmát – remek szerkesztői döntés volt a kötetet korabeli hirdetésekkel illusztrálni, így például Monaszterly és Kuzmik „selyem, chálok és női divatkelme-kereskedők” hirdetésével, akiknek üzlete a „váczi-utcza közepén, 15-dik szám alatti házban” helyezkedik el.

Fontos kordokumentum az izraelita mennyegzőről szóló írás, amely a Dohány utcai zsinagógába vezet, s amelyen a rabbi imát mond, majd szónoklatot tart „mely magyar vagy német, amint a felek kívánják; hogy most többnyire magyart kívánnak, magából értetődik”.

Ugyanígy közelképet kapunk a korabeli Városligetről, máskor nyelvrégésznek érezhetjük magunkat. Például ott, ahol Báttaszéki azt írja, egy nő három férfival ült egy „asztalon” – ma ezt alighanem úgy mondanánk, egy asztalnál.

Hajnali korabeli utcaképet ad a pékinasról szóló dolgozat, megjelenik a gázlámpa és a fagylaltárus, de képzeletbeli sétát tehetünk az Egyetemi Könyvtárban is, ahol ”néhány törött lábú, bemocskolt asztalt, ugyanily nemű székeket, egy pár téntatartót, egy süket könyvtárnokot és sok hiányzó könyvet találni”. Ha ez nem volna elég az olvasónak, továbbsétálhat Báttaszékivel a dologházba, vagy a Margitszigetre. A kötetet Csontó Sándornak a szerzőről szóló tanulmánya kíséri: mint megtudjuk, a magyar mellett héber, latin, görög, cseh, román, német és angol nyelven is beszélő Báttaszéki jogászként végzett, 1862-től közölték a lapok a cikkeit, vagyis az írások épp a születő nagyváros életéről tudósítanak, és ily módon felbecsülhetetlen értékűek – jelen kötet eredetije épp a kiegyezés évében, 1867-ben jelent meg.