Kultúra
Kiket tartottak fogva a Fekete kolostorban?
Az Ex Symposion különszáma Kuncz Aladár máig ismeretlen életművéről
Ahogy írják, az életmű kritikai kiadása mindmáig elmaradt, emiatt Kuncz Aladárt egykönyves szerzőnek könyvelte el az irodalomtörténet – ráadásul az az egy könyv, az első világháború idején Franciaországban tartózkodó internáltak életéről szóló Fekete kolostor is cenzúrázott, szövegrontott változatban volt csak hozzáférhető a diktatúra idején.
Kuncz kisepikai műfajban írt műveit soha nem gyűjtötték össze, ugyanígy nem adták ki kötetben irodalmi tanulmányait sem – ezért is remélhető, hogy ha megjelenik a nyolckötetesre tervezett életmű-kiadás, egyben a magyar irodalomtörténetnek is új, vagy legalábbis újraírt fejezete születik meg. A lapszám adalékokkal szolgál arra nézvést is, hogy miként élte meg Kuncz Aladár valójában – tehát nem fiktív, narrátori szerepében – a fogságot: ahogy Filep Tamás Gusztáv írja, a szerző hazatérése után szívesen beszélt társaságban a Noirmoutier-ben töltött napokról. Miközben nyilvánvaló volt, hogy az osztrákok és a magyarok internálása jogszerűtlen volt, a franciák magatartása korántsem volt egyforma – java részük – köztük Romain Rolland is – belátta azt, hogy igazságtalanul tartják fogva azokat az embereket, akiknek összes bűnük annyi volt, hogy ellenséges állam polgáraiként épp Franciaország területén tartózkodtak a háború kitörésekor. Kuncz frankofil érzelmeit egyébként olyannyira nem zavarta meg az internálás epizódja, hogy levelezéséből kiderül: már a húszas években vissza akart térni Franciaországba. Jeney Éva irodalomtörténész a Fekete kolostor szereplőiről értekezik, kifejtve, hogy egy részük valós, más részük fiktív alak: a műben megjelenő Guillaume sergent-ről például nem található semmilyen adat, de nagyon valószínű, hogy Kuncz szándékosan választotta ezt a nevet a szereplőnek – a francia nyelvben a név a német Wilhelmből ered, jelentése: „elszánt védelmező”. A másik, embertelen őr nevét viszont azért változtatta meg, hogy az ne okozzon neki kellemetlenséget, ha visszatér Franciaországba.
Hogy kik a Fekete kolostor szereplőinek mintaképei, arról értékes adalékokkal szolgál az a kötet, amelyet a fogolytárs, a nyelvész Bárczi Géza jegyzetelt meg a lapszéleken. Ő közli például a következőt: a „fekete hajú, olaszosan barna bőrű” Auert nem is Auernek hívták, hanem olasz neve volt és nem pincér volt, hanem kereskedősegéd. (A köztudatban a mai napig az él, hogy a Fekete kolostor dokumentumregény.)
Juhász Andrea Kuncz Aladár és Szabó Dezső közös motívumairól értekezik, kifejtve, hogy Kuncz egyik novellájának alapmotívuma Szabó Dezső egyik novellájában is visszatér.
Zeke Gyula személyes hangú írásában emlékeztet rá, hogy a diktatúra alatt még a regény zárszavát is megcsonkították. A legtöbb kiadásban az utolsó mondat így hangzik: „Csak most éreztük, hogy hazaérkeztünk”. Ezzel szemben a kéziratban így szerepel: „Csak most éreztük, hogy hazaérkeztünk: egyik fájdalomból a másik, sokkal nagyobb fájdalomba.” Nyilvánvaló, hogy Kádár cenzorai az esetleges trianoni „áthallás” miatt vágták le a mondat második felét.
A lapszámban szerepel Kuncz Aladár francia nyelvű levele is Noirmoutier-ből, amelyben azt írja, börtönének ablakából csodálatosak a naplementék, és újgörögül, valamit angolul tanul. Csontó Sándor a regény egyik epizódszereplőjéről, Schnitta Sámuelről értekezik, aki karácsonykor egy marék pirospaprika segítségével borjúpörköltet főzött a raboknak, míg Mesés Péter az 1915-ös év közérzetét igyekszik megfogni. Izgalmas Mányoky Endre dolgozata az orosz futurizmus 1915. évi helyzetéről – remek alkalom elgondolkoznunk Majakovszkij zsenialitásáról és arról, hogy mekkora idióta, aki a diktatúra emlékével együtt az orosz kultúrától is igyekszik megszabadulni.
A lapot Angel Wagenstein regényrészlete zárja, akinek szülőhelye Kolodec, ahogy írja, „lengyelül mjasztecsko, a mi nyelvünkön stetl”.
Letehetetlen lapszám.
Kuncz kisepikai műfajban írt műveit soha nem gyűjtötték össze, ugyanígy nem adták ki kötetben irodalmi tanulmányait sem – ezért is remélhető, hogy ha megjelenik a nyolckötetesre tervezett életmű-kiadás, egyben a magyar irodalomtörténetnek is új, vagy legalábbis újraírt fejezete születik meg. A lapszám adalékokkal szolgál arra nézvést is, hogy miként élte meg Kuncz Aladár valójában – tehát nem fiktív, narrátori szerepében – a fogságot: ahogy Filep Tamás Gusztáv írja, a szerző hazatérése után szívesen beszélt társaságban a Noirmoutier-ben töltött napokról. Miközben nyilvánvaló volt, hogy az osztrákok és a magyarok internálása jogszerűtlen volt, a franciák magatartása korántsem volt egyforma – java részük – köztük Romain Rolland is – belátta azt, hogy igazságtalanul tartják fogva azokat az embereket, akiknek összes bűnük annyi volt, hogy ellenséges állam polgáraiként épp Franciaország területén tartózkodtak a háború kitörésekor. Kuncz frankofil érzelmeit egyébként olyannyira nem zavarta meg az internálás epizódja, hogy levelezéséből kiderül: már a húszas években vissza akart térni Franciaországba. Jeney Éva irodalomtörténész a Fekete kolostor szereplőiről értekezik, kifejtve, hogy egy részük valós, más részük fiktív alak: a műben megjelenő Guillaume sergent-ről például nem található semmilyen adat, de nagyon valószínű, hogy Kuncz szándékosan választotta ezt a nevet a szereplőnek – a francia nyelvben a név a német Wilhelmből ered, jelentése: „elszánt védelmező”. A másik, embertelen őr nevét viszont azért változtatta meg, hogy az ne okozzon neki kellemetlenséget, ha visszatér Franciaországba.
Hogy kik a Fekete kolostor szereplőinek mintaképei, arról értékes adalékokkal szolgál az a kötet, amelyet a fogolytárs, a nyelvész Bárczi Géza jegyzetelt meg a lapszéleken. Ő közli például a következőt: a „fekete hajú, olaszosan barna bőrű” Auert nem is Auernek hívták, hanem olasz neve volt és nem pincér volt, hanem kereskedősegéd. (A köztudatban a mai napig az él, hogy a Fekete kolostor dokumentumregény.)
Juhász Andrea Kuncz Aladár és Szabó Dezső közös motívumairól értekezik, kifejtve, hogy Kuncz egyik novellájának alapmotívuma Szabó Dezső egyik novellájában is visszatér.
Zeke Gyula személyes hangú írásában emlékeztet rá, hogy a diktatúra alatt még a regény zárszavát is megcsonkították. A legtöbb kiadásban az utolsó mondat így hangzik: „Csak most éreztük, hogy hazaérkeztünk”. Ezzel szemben a kéziratban így szerepel: „Csak most éreztük, hogy hazaérkeztünk: egyik fájdalomból a másik, sokkal nagyobb fájdalomba.” Nyilvánvaló, hogy Kádár cenzorai az esetleges trianoni „áthallás” miatt vágták le a mondat második felét.
A lapszámban szerepel Kuncz Aladár francia nyelvű levele is Noirmoutier-ből, amelyben azt írja, börtönének ablakából csodálatosak a naplementék, és újgörögül, valamit angolul tanul. Csontó Sándor a regény egyik epizódszereplőjéről, Schnitta Sámuelről értekezik, aki karácsonykor egy marék pirospaprika segítségével borjúpörköltet főzött a raboknak, míg Mesés Péter az 1915-ös év közérzetét igyekszik megfogni. Izgalmas Mányoky Endre dolgozata az orosz futurizmus 1915. évi helyzetéről – remek alkalom elgondolkoznunk Majakovszkij zsenialitásáról és arról, hogy mekkora idióta, aki a diktatúra emlékével együtt az orosz kultúrától is igyekszik megszabadulni.
A lapot Angel Wagenstein regényrészlete zárja, akinek szülőhelye Kolodec, ahogy írja, „lengyelül mjasztecsko, a mi nyelvünkön stetl”.
Letehetetlen lapszám.