Kultúra
Két kicsiszolt regény az ember és a történelem viszonyáról
Bernhard Schlink elgondolkodtató sorsokat mutat fel könyveiben a német múlt rétegeiből
Előbbit Rátkai Ferenc, utóbbit Szijj Ferenc fordította. Mindkét fordításnál szembetűnik a szikár, józan nyelvezet: az 1944-es születésű Schlink jogászként végzett és dolgozott, mielőtt a kilencvenes években íróként is befutott.
A felolvasó egyik főhőse így talán nem véletlenül jogász: a fiatal fiú életének első negyedét öleli fel a történet, amely valamikor a háború utáni években kezdődik és a hatvanas évekig tart. A kamaszfiú egyszer iskolából hazafelé menet rosszul lesz. Egy középkorú nő segít rajta, akihez gyógyulása után először csak köszönetet mondani tér vissza, később azonban zavaros szerelmi kapcsolatba kerül vele. Amikor a nő egy nap eltűnik, a történet véget is érhetne, pár évvel később azonban a fiú immár végzős jogászként háborús bűnösként látja viszont őt a tárgyalóteremben. Kiderül róla, hogy egy koncentrációs táborban volt őr. (A magyar olvasónak a feltáruló múlt kapcsán annál a jelenetnél, amikor az őrök a fogoly nőket terelik nyugatnak, beugorhat Rudnóy Teréz fő műve, a Szabaduló asszonyok, mindketten ugyanazt a vonulást írták meg.)
A regény innentől lesz izgalmas, Schlink ugyanis elkezd mélyre ásni az egykori női őr lelkében, és semmi, de semmi olyat nem talál benne, ami gonoszságra vagy gyilkos szándékra utalna. Ahogy összeállnak a mozaikkockák, Hanna egyre inkább látszik a történelemmel sodródó, tehetetlen bábnak, mint bűnösnek – noha bűnössége egyetlen percre sem kérdőjelezhető meg, hiszen egy haláltábor működtetésében vett részt. Ahová azonban azért került, mert analfabéta lévén kényszerpályán mozgott. De lehet-e bűntelen, aki bűnös? Schlink a legkeményebb erkölcsi kérdések egyikével szembesíti az olvasót, nyilván legalább annyira jogászként, mint íróként, hogy végül feladjuk a válasz kísérletét. Hanna bűnös és áldozat. Kényszerpályán mozog és rossz döntést hozott. Igen és nem – egyszerre. A nyugati gondolkodás kevéssé, a keleti azonban ismeri ezt a választ. A múlttal való szembenézésünk során azonban – erkölcsi és szociológiai okból – mindannyian egyértelmű válaszra törekszünk. Schlink olyan példával mutatja meg ennek lehetetlenségét, amely még a harmadik generációban is képes megrázó lenni azok számára, akiknek akár közvetve, de személyes vagy családi emlékük van a negyvenes évek valóságáról.
A szerző a másik kötetében, az Olgában szintén a történelem és egyén viszonyát boncolgatja, pontosabban azt, mennyire meghatározza nemcsak az egyén sorsát, de kapcsolatait is, hogy mikor és hová születik. Olga szegény gyerekként látja meg a napvilágot valahol Németországban a 19. században. Nagyanyja neveli, a maga erejéből végzi el a tanítónőképzőt. Mire fiatal felnőtt lesz, a hosszú 19. század épp véget ér: a gazdag gyáros fia, akivel egymásba szeretnek, a társadalmi különbség miatt nem veheti feleségül, a fiú azonban nem is nagyon vágyik házasságra, a német nagyság, szellem lázában ég. Amikor egy expedíción halálra fagy, az öntudatos és nála bölcsebb Olga úgy dönt, hogy hű marad hozzá, az életéből hátralévő 50-60 év pedig úgy szalad el, hogy sem ő, sem az olvasó nem veszi észre. De mit él át, akinek az életből ennyi jutott?
Schlink remeklése abban áll, hogy a „semmi sorsot” és annak titkait empatikusan mutatja fel, mélyen emberi módon, egyben szembesítve azzal is, milyen életre ítéltetünk azáltal, hogy hol, mikor, milyen nemű embernek születünk. Nagy kiugrások nélküli, nyugodt, tiszta próza Schlinké, amelyet könnyű olvasni – és érdemes.
A felolvasó egyik főhőse így talán nem véletlenül jogász: a fiatal fiú életének első negyedét öleli fel a történet, amely valamikor a háború utáni években kezdődik és a hatvanas évekig tart. A kamaszfiú egyszer iskolából hazafelé menet rosszul lesz. Egy középkorú nő segít rajta, akihez gyógyulása után először csak köszönetet mondani tér vissza, később azonban zavaros szerelmi kapcsolatba kerül vele. Amikor a nő egy nap eltűnik, a történet véget is érhetne, pár évvel később azonban a fiú immár végzős jogászként háborús bűnösként látja viszont őt a tárgyalóteremben. Kiderül róla, hogy egy koncentrációs táborban volt őr. (A magyar olvasónak a feltáruló múlt kapcsán annál a jelenetnél, amikor az őrök a fogoly nőket terelik nyugatnak, beugorhat Rudnóy Teréz fő műve, a Szabaduló asszonyok, mindketten ugyanazt a vonulást írták meg.)
A regény innentől lesz izgalmas, Schlink ugyanis elkezd mélyre ásni az egykori női őr lelkében, és semmi, de semmi olyat nem talál benne, ami gonoszságra vagy gyilkos szándékra utalna. Ahogy összeállnak a mozaikkockák, Hanna egyre inkább látszik a történelemmel sodródó, tehetetlen bábnak, mint bűnösnek – noha bűnössége egyetlen percre sem kérdőjelezhető meg, hiszen egy haláltábor működtetésében vett részt. Ahová azonban azért került, mert analfabéta lévén kényszerpályán mozgott. De lehet-e bűntelen, aki bűnös? Schlink a legkeményebb erkölcsi kérdések egyikével szembesíti az olvasót, nyilván legalább annyira jogászként, mint íróként, hogy végül feladjuk a válasz kísérletét. Hanna bűnös és áldozat. Kényszerpályán mozog és rossz döntést hozott. Igen és nem – egyszerre. A nyugati gondolkodás kevéssé, a keleti azonban ismeri ezt a választ. A múlttal való szembenézésünk során azonban – erkölcsi és szociológiai okból – mindannyian egyértelmű válaszra törekszünk. Schlink olyan példával mutatja meg ennek lehetetlenségét, amely még a harmadik generációban is képes megrázó lenni azok számára, akiknek akár közvetve, de személyes vagy családi emlékük van a negyvenes évek valóságáról.
A szerző a másik kötetében, az Olgában szintén a történelem és egyén viszonyát boncolgatja, pontosabban azt, mennyire meghatározza nemcsak az egyén sorsát, de kapcsolatait is, hogy mikor és hová születik. Olga szegény gyerekként látja meg a napvilágot valahol Németországban a 19. században. Nagyanyja neveli, a maga erejéből végzi el a tanítónőképzőt. Mire fiatal felnőtt lesz, a hosszú 19. század épp véget ér: a gazdag gyáros fia, akivel egymásba szeretnek, a társadalmi különbség miatt nem veheti feleségül, a fiú azonban nem is nagyon vágyik házasságra, a német nagyság, szellem lázában ég. Amikor egy expedíción halálra fagy, az öntudatos és nála bölcsebb Olga úgy dönt, hogy hű marad hozzá, az életéből hátralévő 50-60 év pedig úgy szalad el, hogy sem ő, sem az olvasó nem veszi észre. De mit él át, akinek az életből ennyi jutott?
Schlink remeklése abban áll, hogy a „semmi sorsot” és annak titkait empatikusan mutatja fel, mélyen emberi módon, egyben szembesítve azzal is, milyen életre ítéltetünk azáltal, hogy hol, mikor, milyen nemű embernek születünk. Nagy kiugrások nélküli, nyugodt, tiszta próza Schlinké, amelyet könnyű olvasni – és érdemes.