Keresztül a huszadik századon

A festő tudja, hova kell fókuszálni, milyen részletet kell kinagyítani, hogy abban sűrűsödjék a kor vagy egy-egy dolog eszenciája: sokáig úgy láttuk magunk előtt a háború utáni pillanatokat, ahogy ő mutatta, például azt a napot, amikor Bálint Endrével cipelik végig a vásznakat az Andrássy úton, és kettejüknek összesen három cigarettájuk van, amin megosztoznak.

Nem gondoltuk, hogy egyszer hasonló írás kerül a kezünkbe. És most mégis: a Molnár C. Pál Műhely kiadásában megjelent a festő önéletrajza (Molnár C. Pál: Életem).

Nem lehet letenni. Annyira könnyű kézzel ír, mint ahogy festett. A kézirat egy borító nélküli füzetben maradt meg a hagyatékban, ezt egészítették ki az utolsó szöveggel, egy 1974-es kiállításhoz készült visszaemlékezéssel. A szép kis könyvet meg is jegyzetelték, és a festő munkáinak szöveghez illeszkedő reprói is szerepelnek benne – egyszóval mint könyvtárgy is igen sikerült darab.

Molnár C. Pál 1894-ben született Magyarországon, francia anyától és magyar apától. Édesanyja, aki Napóleon tisztjének lánya volt, tizenhét évesen érkezett nevelőnőnek az országba. Munkaadója uradalmi kertésze, Molnár József vette feleségül, majd hamarosan jöttek a gyerekek, összesen heten, akik közül öt maradt életben. Ahogy a festő írja, apja hiába lett ispán, szegényen éltek, ő maga tanyasi iskolába járt, ahonnan nem lett volna esélye kitörni. Amikor földesura meglátta, hogy egy a valódihoz hasonló cséplőgépet készített sárból, mégis kiemelte a különös gyereket, és felajánlotta a szülőknek, hogy kitaníttatja – mezőgazdásznak. A battonyai kosztos diákságtól az aradi líceumig finanszírozta az útját, a diák azonban annyira rákapott a tanulásra, hogy bejelentette: érettségizni akar. Sokat elárul a kötetben meg nem nevezett földesúrról, hogy elfogadta, támogatottja nem kíván gazdatiszt lenni, és noha innentől nem segítette, egyszerűen érvénytelenítette a szerződést, a taníttatásra fordított összeget pedig nem kérte vissza. Ettől kezdve azonban Urambátyám-ország szabályai léptek érvénybe: „Hiába jeles előmenetel, szegénységi bizonyítvány, tantestületi ajánlás, protekció nélkül nem lehetett ösztöndíjat remélni” – írja a festő, hozzátéve, hogy a módos fiúk közepes eredménnyel is kaptak pénzt. Molnár C. annyira felhergelte magát, hogy levelet írt Tisza Istvánnak, aki postafordultával küldött neki hatvan koronát. Hamarosan egyértelmű lett, hogy voltaképp festő akar lenni, és a világháború közepén úgy döntött, hogy megpróbálkozik a Képzőművészeti Főiskolán. A szöveget olvasva úgy tűnik, mintha valóban végig angyal állt volna mögötte: amit elhatározott, az sikerült neki. Ismét a földesúr segítette – megvette addigi képeit, és ajánlóleveleket adott neki –, a főiskola rajztanári szakára azonnal felvették. Érdekes kis adalékokat is megtudhatunk az akkori oktatókról. Ferenczyről például azt írja, hogy „gőgös”, míg Réthynél „sok a szöveg”. A tanárképzés azonban nem elég neki. Ő festő akar lenni. Művész. Amikor Miklós Ödönékhez kerül házitanítónak, s munkaadójának a Tanácsköztársaság idején menekülnie kell, velük megy Svájcba, ahonnan nem tér vissza jó ideig. Szinte a csodával határos módon eléri, hogy egy gazdag részvényes megbízza azzal, hogy a Louvre egyik Tizianóját másolja le neki, azonban nem kap vízumot, mivel ellenséges ország állampolgára. Évekig hiába könyörög – közben Svájcban elkezdik venni a képeit –, mire eszébe jut, hogy az anyja francia. Ahogy ezt közli, beengedik, és végre ott állhat a Louvre-ban a Tiziano-kép előtt. Gőze sincs, hogyan kell csinálni. A többi másoló és művészhallgató nemcsak hogy gyanakodva figyeli, de egy idő után közlik vele, hogy nem normális. Ezt nem lehet megcsinálni. Ő megcsinálja, és mivel nemcsak műtárgyat, de másolatot sem lehetne átvinni a határon, a kész képet fedőfehérrel fedi le, és mint nyersvásznat csempészi át Svájcba. Csakhogy amikor megpróbálja eltávolítani a fehér réteget, az oldószer visszaoldja a festéket is. Ahogy írja, életében annyira bensőségesen nem imádkozott. Végül rájött a trükkre, és a másolat felragyogott.

Már ekkor nyilvánvaló, hogy a kubizmussal és a Párizsban összefutó egyéb izmusokkal szemben Molnár C. Pál – magyar kortársaival is ellentétben – az olasz vidék és a reneszánsz felé fordul. A Louvre-ból hozza haza a „mediterrán hagyomány” ihletését abban a korban, amikor mindenki a fauve-ot és a dadát, a kubizmust és a kortárs Párizst figyelte. Ő a kora reneszánszt. Pesten Ernst Lajos, a kor egyik legjelentősebb kiállítóhelyének tulajdonosa visszadobja a képeit, mondván, túl modernek. Végül Fónagy Béla mutatja be. „Bemutatkozásom (…) sikeres volt. A jobboldali sajtó támadott (…) Netán kommunista beszivárgó.

A baloldalról örültek képeimnek” – írja. Annak tükrében, hogy Kádár alatt reakciósnak számított, ez különösen szép és jellemző, annál is inkább, mivel egyik legnagyobb ellenzője a korban Horthy volt, aki az egész modern magyar művészetről elítélően nyilatkozott, nemcsak őt, de Szőnyit sem szenvedhette – Molnár C. leírja azt a jelenetet, amikor a kormányzó a Műcsarnokban „ez csúnya, csúnya” felkiáltással rohan át a termeken.

A festő megfontolandó mondatokat ír arról, létezett-e egyáltalán római iskola, vagy botorság lenne „iskolának” tekinteni egy csoportot – Aba-Novák, Pátzay, ő maga – csak azért, mert Rómában voltak ösztöndíjasok. Ő amellett van, hogy más közük nincs egymáshoz, és alighanem igaza van. Beszámol nemcsak pesti, egyházi megrendeléseiről, de a Mondatorinak készített Szent Ferenc-sorozatról, az Est lapoknál vállalt illusztrátori munkájáról, a párizsi világkiállításon szerzett aranyérméről és a lassan háborúba sodródó ország mindennapjairól is. „1940 (…) körül itt még mindig úgy éltek az emberek, mintha a háború nem a mi ügyünk lenne” – írja, majd feleleveníti azt a délutánt, amikor Keresztes-Fischer Ferenc belügyminiszter, aki rendeletet hozott arról, hogy tilos élelmiszert felhalmozni, épp a műtermében elrejtett bödönnyi zsír tartójára ült le, amikor képet vett tőle.

Hamarosan pokollá vált az ő élete is. A szélsőséges sajtó ráragasztotta a bélyeget, hogy „elzsidósodott” festő, társait elhurcolták, végül feleségével vidékre menekült, majd a háború legvégén vissza, Pestre. Csodás fordulatok, hihetetlen megmenekülések és történetek színezik a háború végét az életében. Az ötvenes években aztán tovább romlott, ami elromolhatott, de a derűs, az olasz quattrocento fényébe kapaszkodó festővel a rossz kor sem bírt. A Cellini-illusztrációkkal az Egyesült Államokban nyert díjat, a Csók Galériába először nem akarták beengedni, aztán akkora siker lett, hogy rendszeresen visszahívták. A kultúrpolitika egyet nem határozhat meg semmilyen diktatúrában: hogy mi a jó. Azt akkor is tudni fogja a közönség, ha úthengerrel mennek át az agyán és a szívén az illetékesek. Nyolcvanévesen, 1974-ben még maga írt szöveget a kiállításához. „Se kubista, se dadaista nem lettem. A formabontással együtt járó torzítások megriasztottak. Szépségideáljaim elleni inzultust láttam bennük” – írja, hozzátéve, hogy a kortársak közül csak az olaszok, a futuristák, a novecento és a valori plastici művészei vonzották, utóbbiakat szellemtestvéreinek tekinti. Nehéz lenne ezt nem látni.

A legolaszabb magyar festő volt. Ízlésben, lélekben, fényben. Hajlamosak lennénk azt mondani: ha van római iskola, ő az. Egy személyben.