Kultúra
Képek a kiszolgáltatottság vidékéről
Hauer Lajos fotói minden magyarázat nélkül láthatók a Mai Manó Ház termeiben – A műveknek nem célja, hanem eszköze az alkotó
Semmilyen segítséget nem kap a látogató a Magyar Fotográfusok Háza – Mai Manó Ház új, Hauer Lajos képeit bemutató kiállításán. Nem segíti a tájékozódást az sem, hogy sem a kiállításnak, sem a képeknek nincs címük – ahogy a kurátor, Bojár Iván fogalmaz, azért nem, mert a „képek önmagukat jelentik” –, az alkotóról pedig szinte semmit nem tudni. Nem állít ki sokat, és fotóskörökön túl kevesen ismerik. Bár egy időben dolgozott a Képes Újság fotórovatának vezetőjeként és fotóriporterként, a szakmát már nem műveli, és a jelen kiállításon ebből a korszakból alig kapunk valamit. Inkább művészi felvételek láthatók a falakon, laza egységekbe rendezve.
A látogatónak először azzal kell megbirkóznia, hogy a kiállítótérben nincs szellemi mankó. Megszoktuk, hogy a művet felcímkézve kapjuk, mint a szupermarketben az előre csomagolt szendvicset. Márkajelzés van rajta: az alkotó neve, eddigi díjai, ars poeticája, és láthatatlan információk is körülveszik a felcímkézett árut, olyasfélék, mint hogy körülbelül miként árazza be a művész munkásságát a közeg, és mely irányzathoz vagy mely (politikai) akolba tartozik. Az egyes művek alatt pedig nem ritka a címen túli hosszú magyarázat, hiszen anélkül nem egy esetben nem lenne érthető a mű. Hauer Lajos képeivel kénytelenek vagyunk úgy szembesülni, ahogy egyszer, régen, egy másik világkorszakban néztük a képeket, amikor muszáj volt saját látásunkat használni a kurátor látása helyett, saját szellemi tartalmainkat mozgósítani a magyarázat helyett. A régi-új koncepciót mindenesetre szívből üdvözöltük, mielőtt belemerültünk az eklektikus anyagba, amelyet keletkezési idő szerint sem tudtunk nézni, a képek alatt ugyanis – következetesen – évszámok sincsenek.
Találomra választottuk kiindulási pontnak azt a képet, amelyen gyártelep részlete látszik, talán ablakon át – a kép összetéveszthetetlenül hozza egy külváros novemberi szerda kora délutánjának érzetét, ám az előtérben ellibbenő kitárt szárnyú pillangótól megbillen a Kerekes Gábor gyönyörű külvárosi sorozatát eszünkbe juttató kép: mintha külső és belső világ ütközne itt. A mellette falra tett, felhők alatt tétován felrebbenő madarakat ábrázoló fotó már sejteti, hogy a kurátor azért legalább az összhangzattanra figyelt – és valóban, a tárlatot végigjárva érzékelhetővé válik, hogy a hasonló típusú fotográfiák kerültek közös blokkokba, ami ahhoz elég, hogy ne essen szét az anyag, de nem csorbítja a válogatás szabadságát.
Egy Rolling Stones–Havel közös csoportkép előtt ellibbenve – Jagger még szép, régen lehetett – haladunk tovább a következő képpárig: az egyiken bamba arcú hentes leölt állattal, érezni a vér szagát, eszünkbe jut Gion örökké részeg hentese, mellette azonosíthatatlan intézményben meztelen, kiszolgáltatottnak tűnő férfi látszik hátulról, vetkőzés közben. Akár a halott állat a hentes előtt. Gyár fürdője, elmegyógyintézet vagy egy lepusztult közfürdő is lehet – ahogy az alak elvész a hatalmas, Tarr Béla-i világot idéző térben, az ezer könyvnél többet mond Kelet-Közép-Európáról, arról a vidékről, amelyen Stasiuk szavával már az újszülöttek is fáradtan születnek. A Kiszolgáltatottság vidéke ez, egyetlen filmkockán.
A másik falon vizes képeket fogtak össze egy keretben. Szemben aztán arcul csap a szuprematizmus és a konstruktivizmus: akármi is, ami a fekete keretben van – lépcsőrészlet vagy épületrészlet –, szép. Itt jegyezzük meg, hogy bár a koncepció része a keretek sokfélesége, egy idő után zavaróvá válik a stilisztikai káosz. Épp elég, hogy a képek ennyire sokfélék.
Továbbhaladva alkalom nyílik ember és táj, ember és tér viszonyán elmélkedni: az egyik képen hatalmas folyó partján gyönyörű fa áll, a képen látható ember a táj része – soha nem volt más, csak nem tud róla –, a másik felvételen talán valami mediterrán vidéken kislány révedez egy belső udvaron, az előtérben álló fikusz szép struktúrájú levelei mégis legalább olyan hangsúlyosak, mint az alak. Máshol az ember alkotta tereké, térkonstrukcióké a főszerep: lépcsőstruktúrák, térdíszítések közt siető emberek látszanak felülnézetből, megannyi furcsa látószögből. Nyilvánvalóvá válik, hogy az ember nemcsak a tájban, de az urbán tájban is legfeljebb alkatrésze az egésznek.
A konstruktivista vonal, ha jól látjuk, erőssége a haueri fotográfiának: szép az a felvétel, amelyen a tűzfalak közt magasodó kémények közé ékelődik be az égre húzott kondenzcsík. Máshol André Kertész-i váratlan városi pillanatok villannak fel: lány ül egy padon, előtte elhalad valaki egy létrával, szép fekete fiú ül egy falon, mögötte híd, egy napozó nő képén a beállítás és a kép struktúrája is a harmincas éveket idézi. Csakúgy, mint a mellette látható, vízbe állított virágokat ábrázoló fotó, amely a Mondrian műtermében készült Kertész-felvételre hajaz. A vasúti kocsiban, illetve állomáson készült képeken az ember ismét csak tereptárgy a sínek között – főszereplő a sín, ki tudja, hová tart –, máshol vászonredőny mögül sejlik elő egy szerelmespár, vagy üvegajtón szűrődik be a fény, mintha a fotós azt akarná láttatni a világból, ami nem látható a primér szinten. A valódi világot. A Napfényműteremben is helyet kapott néhány kép: abszolút kedvencünk a fekete-fehér, a térkonstrukciót láthatóvá tévő lépcsős kép, amelybe meglepetésre, talán a húszas évek avantgárdját idézően egy vörös jel került.
A kiállítást elhagyva Hauer Lajosról továbbra sem tudunk semmit. A képeiről annál inkább. Régi bölcsességet idéző attitűd ez: volt olyan kor, amikor még tudták azok, akiket akkor még nem is művésznek hívtak, hogy az ikon túl van az ikonfestőn, és a képnek nem célja, hanem eszköze az alkotó.
Stalter György eddig nem ismert felvételei
Régiúj képek címmel látható Kincses Károly fotómuzeológus válogatásában június 26-ig Stalter György fotókiállítása a Mai Manó Ház első emeletén. A mostani tárlaton a már ismert öt sorozatából – Tólápa, Cigányok, Balkán utca, Manufaktúra és Börtönlakók – olyan, eddig nem ismert felvételek is megtekinthetők, amelyek még nem is voltak lenagyítva, ezek mellett ismert képek is kikerültek a falra. A kiállítótérben az öt teljes sorozat mellett monitorokon nézhetők meg az 1982 és 1995 közötti felvételek.