Kultúra
Kegyetlen emberi játszmák
Woody Allen és a szomorú bohóc esete a Vidámparkkal – A helyzetkomikumból adódó humor végigvonul a filmen, de a rendezőtől megszokott könnyedség ezúttal hiányzik
A rendező eddig is az emberi játszmákból élt, a drámákat a legtöbbször azonban komédiába forgatta, még akkor is, ha kínosan ügyelt rá, hogy a leacocki bölcsességet, amely szerint a valóban jó humor az, ha a nevetésbe könny is vegyül, mindig szem előtt tartotta.
Új filmje kapcsán azonban úgy érezzük, a legviccesebb tragédiaszerzőnek most nem sikerült – valószínűleg szándékosan nem sikerült – a mutatvány, hogy nevettessen.
Kőkemény, valóban Tennessee Williamst idéző emberi történetet mutat meg, ezúttal az ötvenes évek Amerikájába helyezve a cselekményt.
Coney Islandon járunk, harsány, színes díszletek között. Itt, a tengerparti vidámparkban él az egykori színésznő, Ginny (Kate Winslet) és férje, Humpty (Jim Belushi): a nő pincérnő egy tengerparti étteremben, férje az óriáskerék üzemeltetője. Amikor Carolina (Juno Temple), a férfi előző házasságából származó lánya maffiózó férje elől menekülve betoppan hozzájuk, és védelmet kér, egy pillanat alatt felkavarodik az életük. Ami működőnek látszott – két, sérült, az alkoholizmusból ideiglenesen kikeveredett, gyenge és labilis ember házassága, amelyben a két ember közt magára hagyva sodródik a nő első házasságából lévő fia –, arról kiderül, hogy valójában élethazugságon alapult. Az emberi érzelmekről pedig, hogy voltaképp semmi sincs a mélyükön: ugyanúgy nem valósak, mint ahogy a vidámparki világ sem valós, csupán káprázat.
Az érkező lány úgy kerül be a kapcsolatok mátrixába, hogy akármelyik irányba indulna, valakit sért: a feleség, noha eleinte védelmébe veszi, hamar észleli az erős apa-lány szeretetet, ezért először férjét félti a lánytól, amikor azonban bemutatja Mickey-nek (Justin Timberlake), aki a szeretője, rádöbben, hogy a nála jóval fiatalabb nővel nemcsak férjéért, de szeretőjéért is meg kell küzdenie. Annál is inkább, mert Mickey maga sem tudja, hogy Ginnybe, a negyvenéves egykori színésznőbe szerelmes, vagy az épphogy megismert lányba.
A filmet Kate Winslet viszi el, aki hitelesen adja a lecsúszott, a megalázó munkában, a megalázó házasságban vergődő neurotikus nőt. Valódi filmbéli partnerévé pedig nem a férj, hanem a szerető, Justin Timberlake válik, akinek a lehető legnagyobb emberi döntések egyikét kell meghoznia: ha szeretőjét választja, megmenti az életét. Szimbolikus, hogy a filmben írónak készülő fiatal férfit alakít, aki abból él, hogy vízimentőként ügyel a strandolókra, de elveszíti a magáét. Ha a szerelmet választja, akkor viszont visszataszít valakit a reménytelenségbe, de megnyeri a saját életét.
Az okok és okozatok láncolata azonban felmenti a valódi döntés alól. Voltaképp nem ő dönt, hanem az évekkel azelőtt meghozott egyéb emberi döntések következményei temetik a szereplőket maguk alá, a kisfiú pedig kétségbeesésében mindent felgyújt, ami éghető: a kukákat, a pincékben felhalmozott hulladékot, máskor a tengerparton összesodort fadarabokat.
A helyzetkomikumból adódó humor végigvonul a filmen, Woody Allen, szokatlan módon, azonban most nem teszi könnyűvé a tragédiát. Mintha azt sugallná, nincsenek valódi emberi döntések, és elég egy, évtizedekkel ezelőtt elrontott lépés, hogy bizonyos életek soha többé ne legyenek megjavíthatók – Vittorio Storaro operatőri munkája pedig tökéletesen teszi mindezt láthatóvá.
Nem hiába kerül elő az utolsó percekben a kés, és nem hiába vágja az arcába a szerető a szeretőnek, hogy akkor legalább szúrja le, mint a görög drámákban. De nincs katarzis. Nincs felmentés, még a halál által sem. Minden döntés következményével együtt kell élni. A háttérben pedig ott csillog az óriáskerék.
Óriáskerék
Feliratos amerikai film, 2017,
rendező: Woody Allen
8/10