Katalán bosszútörténet a Franco-korból

Még aki kicsit tanácstalan is a spanyol–katalán viszonyt illetően, az is elgondolkozhat azon, hogy a regényt nem spanyol, hanem katalán nyelvről ültették át magyarra: ha semmi mást nem tudunk, már ez alapján is feltételezhetjük, hogy izgalmas fénytörésben láthatjuk a spanyol történelem egy szakaszát. És valóban: a Franco-kort idéző szerző kifejezetten katalán szemszögből mutatja be a polgárháború, majd az arra következő évtizedek ibériai történelmét. Ez a szemszög nemcsak katalánsága miatt izgalmas, de azért is, mert onnan nézve az európai történelem is szokatlan fénytörésben látszik: a második világháború például a „háttérben” zajlik le.

Mindeközben Cabré azonban nem történelmet mesél, hanem a történelem által meghatározott emberi sorsokról beszél – nagy különbség! – ebben a háromgenerációs vendettatörténetben, amelynek szálait időben mesteri módon fonja össze.

A regény egyik szála a polgárháborús Spanyolországban kezdődik, ott, hogy egy Isten háta mögötti faluba megérkezdik Oriol Fontelles, a tanító várandós feleségével. Mivel a falangisták által uralt helységről van szó, nem kerülheti el, hogy állást foglaljon, hamarosan azonban bábuvá válik mások kezében, és egyszerre lesz a felesége által megvetett „fasiszta”, a Falange Española de las Juntas de Ofensiva Nacional Sindicalista egyenruhájában feszítő emberállat, aki asszisztál egy gyerek megöléséhez, illetve egy helyi, befolyásos család „királynője”, Elisenda Vilabrú szeretője, közben pedig, mivel a helyi partizánok vezetője is megzsarolja, partizánná is válik, akinek épp a Falange-egyenruha biztosítja a tökéletes álcát.

A másik szálon a kétezres évek elején indulunk el, amikor Tina Bros, egy tanárnő, aki iskolatörténeti kiállítást tervez, megtalálja Oriol lányának írt hosszú levelét egy öreg iskolában, a tábla mögött, és kipattan a harmincéves titok, hogy tudniillik a „fasiszta” Fontelles nem volt más, mint Eliot, a legendás partizán.

Közben Cabré elindít egy harmadik, sőt egy negyedik szálat is, ha nem is időben, de a lelkek terében: míg a lányának írt levélben Oriol vívódásait, gyötrelmeit olvashatjuk el, aki akaratán kívül lesz egyszerre a fasiszták és a partizánok hőse, folyamatosan halljuk a naplót olvasó Tina gondolatait, aki halálos betegsége mellett azzal is megpróbál megküzdeni, hogy férje megcsalja. Harmadik hangként csatlakozik ehhez Elisenda, az elegáns úriasszony, akinek egyetlen szerelme Oriol volt, és aki a tanító halála miatt az egész világon akar bosszút állni, és befolyását, valamint pénzét bevetve elérni, akár hamis tanúk által, hogy mint mártírt boldoggá avassa egykori szeretőjét az egyház. Közben pedig a falu falangista polgármestere, a valóban pszichopata, gyermekgyilkos, elmebeteg Valentí Targa pszichéjében is tehetünk egy sétát, hiszen az ő hangját is belülről halljuk.

Cabré bravúrt hajt végre azzal, ahogy a négy hangon szóló regény szálait végül összebogozza, úgy, hogy csak a legeslegutolsó oldalakon derül fény Oriol halálának rejtélyére, mint a legjobb krimikben, és csak a legutolsó oldalon világosodik meg a keretes szerkezet oka is. Eközben sehol sem látszanak az illesztések, de végül az olvasó fejében is összeáll a kezdetben még zavarosnak tűnő történet.

A négy fő hang mögött, mellett megszólal a regényben az Elisendát sofőrként évtizedeken át szolgáló férfi, az öreg, hűséges cseléd és Marco, a partizán vagy épp a falu sírkőfaragója is: izgalmas, ahogy Cabré a szemszögek sokfélesége és a belső hangok, valamint a kimondott szavak közti különbségek közt lavírozva úgy rajzolja fel a háromgenerációs történelmi tablót, hogy nemcsak a korabeli, illetve a jelenkori Spanyolország és a történelem általi sorscsapácsokat elszenvedők személyes története rajzolódik ki, de az is, milyen törékeny és esélytelen az ember, amikor a sorsáról döntést hoz.

Lehet-e egyáltalán dönteni? Vagy a történelem dönt? Mások döntenek? Elisenda, aki látszólag uralja az életét, tragikus hős vagy hideg, számító, úri prostituált? Fontelles hős vagy gyenge alak?

Cabré nem ad megnyugtató válaszokat. Hősei nem jók és nem rosszak – az egyetlen negatív hős a pszichopata Targa –, voltaképp antihősök, akik leélték az életüket, ahogy tudták. Talán ezért is nyugtalanító ez a próza: az író nem oldoz fel, és nem zár le semmit. Amíg van ember és van történelem, lesz gyilkos, áldozat, diktátor – de vajon hős van-e vagy csak sors?