Júdás indítékainak nyomában

A regény egymásra épülő rétegeit szépen játszatja össze a szerző, aki a főhős, Smuel Asch személyén keresztül kapcsolja egybe az Izrael Állam megalapítására való visszatekintés által a politikai szálat, az ifjú valláskutató vizsgálódásai által a jézusi szenvedéstörténetet – és a „zsidó Jézus”, valamint a „Júdás, a zsidó” problematikát –, valamint az előtérben játszódó történetet.

Smuel, aki lelkes kommunista, de közben mélyen érinti Jézus sorsa, illetve megpróbálja megfejteni, hogy Júdás valóban áruló volt-e vagy inkább a legmélyebben hívő tanítvány, akit épp hite sodort abba a helyzetbe, hogy elárulja mesterét – olyan mélyen meg volt győződve annak azonnali feltámadásáról –, egy őszön ott áll munka nélkül a jeruzsálemi egyetem folyosóján. Felfigyel egy hirdetésre, amelyben társalkodót keresnek egy idős úr mellé. Elvállalja a feladatot, beköltözik a ház padlásszobájába, majd, amikor beszélgetni kezd a rejtélyes Wald úrral és sógornőjével, Atáliával, lassan elkezd felderengeni a kétezer éves múlt és a közelmúlt.

Oz elképesztő atmoszférateremtő erővel ír Jeruzsálemről. Úgy láttatja a várost, hogy szinte érezzük a szelet, látjuk az esőt, halljuk a különféle akcentusokkal megszólaló lakók beszédét – főhősünk épp egy magyar étterembe jár ebédelni, ahol mindennap gulyást fogyaszt –, és érezzük a szorongást, amint a város szélére ér, ahonnan már átlőnek az arabok. Lassan bontakozik ki az összes szál: miként kiderül, Wald úr fia meghalt a legutóbbi háborúban. A házban hárman maradtak, ő, fia feleségének apja, Abrabanel és az özvegy, Atália. Az arabbarát Abrabanel élete végéig azt az álláspontot képviselte, hogy Izrael Államot azon a módon, ahogy megalapították, nem lett volna szabad létrehozni, ami miatt árulónak tekintették. A józan és keserű Wald, akinek lételeme a vitatkozás, eleve szemben állt vele – miután fiát brutális módon megkínozták és kivégezték az arabok –, pedig szükségszerűen kerül szembe a pacifista állásponttal. Az arabok rettegnek Izrael terjeszkedésétől, az izraeliek pedig tudják, hogy az arab tengernek, amelyben létrehozták az államot, egyetlen vágya Izrael megsemmisítése. Az özvegysége által gyermektelen maradt, immár érzelem nélküli, kényszerűen bölcs Atália sem apja, sem Wald, sem más mellett nem foglal állást. Mélyen megveti a férfiakat és a férfiak által csinált világrendet, amelynek szervezőelve a halál, a kínzás, a félelem és a gyűlölet – nemcsak zsidók és arabok, de ember és ember közt is.

A közelmúlt mögött pedig ott dereng a jézusi hitvallás, Jézus, a csodarabbi, Jézus, a tanító alakja – akit hasonlóan rajzol meg, mint Bulgakov –, ugyanakkor Oz lehetetlennek tartja, hogy megtörtént volna a megváltás. Akkor nem ilyen világban élnénk – mondja ki valahol Wald.

Mégis hiba volna a keresztény–zsidó vagy az arab–izraeli ellentét felől olvasni a regényt. Nem arról szól. Hanem az emberről, aki kereszthalálra ítélt egy másikat, és megteszi ma is, és megteszi holnap is.

A könyv, amely magyarul az Európa Kiadónál jelent meg Rajki András fordításában, 2015-ben megérdemelten nyerte el a német Nemzetközi Irodalmi Díjat.