Itt az újabb olasz társadalmi komédia

Míg Paolo Genovese két filmjében az egyének egymáshoz és sajátmagukról kialakított ideálképükhöz fűződő viszonyát, Sergio Castellitto a Fortunatában a kiszolgáltatottak és a társadalom viszonyát, Gianni Zanasi a Luciában az olasz katolicizmus saját hagyományához való viszonyát boncolgatja. Most pedig itt van Daniele Luchetti filmje, az Én vagyok a vihar, amely a hajléktalanság kérdésével szembesít, egyáltalán nem a közhelyek mentén, Luchetti ugyanis nemcsak ahhoz vette a bátorságot, hogy vígjátékot rendezzen a rázós témából, de ahhoz is, hogy ne csupán áldozatoknak állítsa be a fedél nélkülieket, és igazi buta tyúkként ábrázolja a hajléktalanközpont vezetőjét. Ha valaki hajlamos rá, hogy csak az illendő vicceken nevessen, mindenesetre ne üljön be Luchetti filmjére.

A címszereplő a Genovese-filmekben is rendszeresen feltűnő Marco Giallini, aki Numa Tempesta pénzügyi szakembert alakítja: a másokat rendszeresen kioktató, adócsaló, elviselhetetlen és pökhendi alak épp Kazahsztánban tárgyal egy gyanús beruházásról, amikor megkapja a hírt, hogy egy korábbi adócsalása miatt vagy börtönre vagy társadalmi munkára ítélik. Választhat. A társadalmi munkát választja, így egy hajléktalanellátó központban találja magát, ahol a hajéktalanok azonnal gyűlölni kezdik, amin nincs mit csodálkozni, hiszen Maseratival érkezik és a szemüvegtokja drágább, mint amennyit a lakók egy év alatt összesen keresnek.

Ha a kisfiával együtt az utcán élő ügyeskedő, Elio Germano nem kerülne mintegy véletlen szorosabb kapcsolatba Tempestával (akinek neve Vihart jelent, innen a cím), a gazdag mágnás és az utcán élő nincstelenek világa soha, sehol nem érne össze. De mégiscsak Olaszországban vagyunk, ahol legalább a templom, a temető, a fórum és a presszó mindig is demokratikus és közhasználatú volt. Így lassan összetalál a milliárdos és a nem egyszer részben önhibájukból az utcán élők társasága – hogy az érintkezési pontokon a commedia dell’arte ősidők óta ismert ezerféle szituációs gyakorlatát bemutassák. A nincstelenek közönséges, aljas irigysége a gazdag emberrel szemben, a gazdag ember szeretetvágyból született sikere és azzal párban járó magánya, a „gonosz” álarcában feltűnő jó, a véletlenül kiderülő családi titok pontosan ugyanúgy bonyolódik össze történetté, mintha az 1500-as évekbeli vásártéren néznénk végig egy hasonló típustörténetet, amelynek végén a szegényből gazdag, a gazdagból szegény lesz.
Luchetti jó érzékkel szövi bele ebbe az oly régóta ismerős típustörténetbe a huszonegyedik századi figurákat: a tandíjukat prostitúcióval megkereső elképesztően ostoba pszichológushallgató lányokat, vagy a csődbe ment életét a hajléktalanközpont üzemeltetésének feladatával takargató mániákus nőszemélyt, és a korrupt politikust. A nagy társadalmi játék mintha nem is életre-halálra menne, hanem tényleg csak valamiféle Róma tér-idejére kiterjesztett Ki nevet a végén? zajlana, amelyben nem is a pénz a legfőbb tét, hanem, hogy eltalálnak-e lélektől lélekig a társadalom két végpontján élők.

Ruben Östlund tavalyi filmje, A négyzet – amelyet 2017-ben érthetetlen okból Aranypálmával jutalmaztak Cannes-ban – hasonló témát boncolgatott, kimondva, hogy a PC és a társadalmi érzékenység jelszavai mögött a svéd – tágabb értelemben a nyugat-európai – társadalom valójában véglegesen és visszavonhatatlanul szét van szakadva szegényekre és gazdagokra, megoldás pedig nincs. 

Luchetti nem lát olyan sötéten, mint Östlund. Több ezer évnyi mediterrán bölcsességgel csak annyit állít, hogy egyszer fent, egyszer lent, valamint, hogy mindannyian emberek vagyunk. Közhely. De most mit tegyünk, ha igaz.

Én vagyok a Vihar
Olasz vígjáték, 97 perc, 2018
Rendezte: Daniele Luchetti
10/6