Indulj el egy, két, három, négy úton

Megváltoztathatatlan lény az ember? Mi lett volna, ha minden másként történik velünk az életben? Ezekkel a kérdésekkel játszik Paul Auster, a kortárs amerikai próza meghatározó figurája legújabb, 4321 című nagyregényében, amely az Európa kiadónál Pék Zoltán fordításában jelent meg nemrég.

A szerző az 1947-ben New Yersey-ben született Archie Ferguson négy lehetséges életét meséli el oly módon, hogy a történet egy pontján egyszerűen elválaszt négy, különbözőképpen folytatódó történetszálat. Az egyik Archie édesapja meghal egy gyújtogatásban. A másiké életben marad. Majd további két szálra bomlik az életben maradt édesapa fiának sorsa is, egyikük édesanyja elválik és új férjet talál, a másiké nem.

A négy Archie közül egy gyerekkorában meghal – mintha ezt a szálat már nem bírta volna el az így is 780 oldalas regény –, a második 20 évesen befut íróként, de közlekedési baleset áldozata lesz Londonban, a harmadik fiatalon, egy kisvárosi lap újságírójaként hal meg lakástűzben, csak egyetlenegy marad életben a történet végéig, innen a regény címe a 4321, úgy fogynak el, akár a számsor.

Auster a regény 223. oldalán megadja a kulcsot azzal a példázattal, amikor arról az emberről mesél, aki nem tudja eldönteni, a fő- vagy a mellékúton menjen egy fontos állásinterjúra. A főúton áll a forgalom, az ember átkozza magát, miért nem a mellékúton megy. Ott azonban kidőlt egy fa, és lehetséges, hogy épp akkor haladt volna el alatta az emberünk, aki így életét vesztette volna. Soha nem tudhatjuk, mi a valóban „jó” választás, ha egyáltalán van ilyen. Ugyanakkor – sugallja Auster – egyáltalán nem mindegy, hogy kikkel találkozunk életünk során, kik vesznek körül: szerető család, működő mikroközösségek, jó vagy rossz szülők, jó vagy rossz tanárok. A négy Archie életében az emberek teljesen másként viselkednek. Egyik esetben az apa hiánya élete végéig kínozza, a másik esetben közönyös apjával elromlik a kapcsolata, a harmadik esetben átlagos az apa-fiú kapcsolata. Ugyanígy hol a mostohatestvér, hol az első szeretett nő szerepében tűnik fel Amy Schneiderman.

Austernek sikerül a vállalkozás, a négy szereplő négyféle élete, noha mindegyik csak nüanszokban tér el a másiktól, gyökeresen máshová fut ki, teljesen más emberekké nőnek fel a szemünk előtt. Egyikük összeférhetetlen, problémás zsenipalánta, másikuk tipikus amerikai fiú, a harmadik azonban a dolgokat mélyen megélő, valóban tehetséges íróvá válik, érezhetően az író alakmásává.

Mindeközben, a tőle megszokott módon Auster finoman kidolgozott társadalomképet ad az Egyesült Államokról az 1947–1970-ig terjedő időszakban. Nemcsak azt mutatja be, hogy miként eszmél a fiatal Archie, de azt is, a hivatalos Amerika miként próbálja meg a szőnyeg alá söpörni a társadalmat szétfeszítő indulatokat. Auster egyáltalán nem kíméletes, amikor a fekete-fehér ellentétekről ír, és nem is elfogult semerre: a történet(ek) egyik legmegrázóbb része éppen az, amikor a Newarkot felgyújtó, őrjöngő fekete tömeg egyértelművé teszi, hogy az egyenlőség társadalma utópia.

Auster belülről láttatja a diáklázadásokat is, amelyeknek az összes ellentmondását – és szervezetlenségét és káoszát és voltaképpeni céltalanságát – is kegyetlenül pontosan mutatja be, de nem hallgatja el azt sem, a politikai elit és a rendfenntartók miként próbálták manipulálni a médiát.

Mint a négy Archie komolyan sportol, a baseball-meccsekről és a kosárcsapatokról szóló oldalak azonban olvashatatlanok az európaiak számára, sehogy sem tudnak a máskülönben parádés prózakísérlettel összesimulni. Az óriási terjedelem, az egyik idejekorán elejtett szál és a vissza-visszatérő Auster-toposzok – amelyek néha már kezdenek unalmassá válni – ellenére a könyv jó, és fontos állomása az életműnek.