Idősíkok és megfejtetlenül maradó titkok között

A Srí Lankán született kanadai szerző Az angol beteg című kötetével lett világhírű, amelyből 1996-ban Anthony Minghella rendezett kilenc Oscar-díjjal jutalmazott filmet. Maga a regény 1992-ben jelent meg, és a kritikusok általában kiemelik sajátos időkezelését.

A háború fényei a hetedik regénye az 1943-ban született szerzőnek, amelyet az író szintén az időre – pontosabban a múlt és a jelen viszonyára – épít fel.

A főhős, Nathaniel 14 éves 1945-ben, amikor anyja és apja közli vele és 16 éves nővérével, Rachellel, hogy egy évre a Távol-Keletre utaznak, mert ott kaptak munkát, és ez idő alatt egy régi barátjuk – akit a gyerekek csak Molylepke néven emlegetnek jellegzetes figurája miatt – vigyáz majd rájuk. A háborúnak épphogy vége, London, a történet színhelye még romokban áll a bombázások miatt, az élet épp csak kezd visszatérni a normális kerékvágásba. Amint a szülők elutaznak, egyre furcsább dolgok történnek a házban. Nemcsak Molylepke gyanús ismerősei szállják meg a nappalit, köztük Fürge, az egykori ökölvívó, mellékállásban pedig csempész, de egy gyanús geográfusnő és egyéb félvilági alakok is megjelennek, majd amikor a gyerekek megtalálják a pincében édesanyjuk utazóbőröndjét az összes becsomagolt holmival együtt, nyilvánvalóvá válik, hogy becsapták őket. A kérdés már csak az, hogy vajon miért.

A regény három idősíkon játszódik: az első rész London teljes félvilági körképét adja a szállodák hátsó traktusaitól – itt talál diákmunkát Nathaniel – a bábszínházakon át a Temze mellékágain dolgozó csempészek világáig és az illegális agárfuttatásokig. Furcsa környezet ez: mintha a Sherlock Holmes-könyvekből és -filmekből (a Sherlockra való utalás elő is kerül), a Zafón-féle Barcelona hangulataiból és a jelen Londonából rakták volna össze. Miután idegenek megtámadják őt és nővérét az utcán, védelmezőjüket megölik, hirtelen világossá válik, hogy édesanyjuk háború alatti tevékenysége miatt valaki bosszút akar állni.

Ennél több azonban ekkor még nem derül ki: akárhogy nyomoz a főhős, a brit titkosszolgálat és az anya hallgatása olyan falat képez előtte, amely nem törhető át, csak annyi sejthető, hogy az olasz és a jugoszláv fronton közvetlenül a háború után történt törvénytelen partizánakciókkal van összefüggésben a dolog, amiért Rose-t (fedőnevén Violát) üldözik.

A második történetszál az immár felnőtt, 29 éves főhős életében játszódik.

Amikor a visszavonult anyját vidéki otthonában meggyilkolják, Nathaniel, aki időközben lediplomázott, és hivatalnok lett a Külügy-minisztériumban – valójában annak egy speciális egységénél –, az anyja által elrejtett térkép alapján újra kísérletet tesz arra, hogy megfejtse a múltat.

Szilánkokat, egy nagy szerelem történetét, egy Olaszországban zajló kihallgatást, egy 1944-ben Nápolyban történt bevetést tud rekonstruálni, de azt, hogy valójában miért és kik üldözték az anyját, nem. Az 1930-as évektől 1945-ig tartó időszak felidézésével így hát megjelenik a harmadik idősík is, amelyet azonban már csak a főhős narrációjából ismerhetünk meg, eléggé hézagosan. (És ami újabb kérdéseket is felvet, hiszen korábban nem derült ki az, hogy az anya rendszeresen eltűnt a háború idején.)

Ondaatje könyve letehetetlenül izgalmas, sodorja magával az olvasót, mint a talán nem véletlenül megidézett Conan Doyle regényei. Igényes és remek próza ez – csak épp nem lehet mit kezdeni a megfejtetlenül hagyott rejtéllyel. Ezeknél a műfajoknál – akár krimiként, akár kémregényként, akár kalandregényként olvassuk A háború fényeit – meg kell lennie a pontos megoldásnak a végén, mindegy, hogy Holmes mondja el vagy az író, de valakinek el kell mondania.

Ha ez nem történik meg – hiszen legfeljebb annyi körvonalazódik, hogy a jugoszláv és/vagy az olasz partizánok ellenfelei azok, akik gyűlölik Rose-t –, akkor az olvasó elmerenghet ugyan a múlt és a jelen viszonyán, a háború okozta, soha be nem gyógyuló sebeken, azon, hogy a hallgatás miként gyilkol szét egy családot, hogy milyen anya az, aki inkább kódfejtő lesz, mint hogy háború idején otthon maradna a gyerekeivel, de akármire is jutunk, idegesítő, hogy a regény véget ér a titok leleplezése nélkül.

Nincs magyarázat. Nincs megfejtés. Mintha egy krimiben a szerző az utolsó oldalakon úgy döntene, mégsem mondja meg, ki a gyilkos. (Igaz, legalább két, zavaros szerelmi szálat felderít közben.)

Ennek ellenére érdemes Ondaatje prózáját olvasni – hiszen elképesztően tud írni. w