Hosszú séta arany- és zöld tájakon

Az 1926-ban Válon született Kokas Ignác festészete önmagában is jelentős, az életmű önértéke mellett azonban rendkívül fontos a főiskolai tanári tevékenysége is: egyike volt azoknak, akik a posztnagybányai stílust levetve új utakat találtak és új látásmódot adtak át a negyvenes években született művészgenerációnak.

Kokas édesapja asztalos volt, ő maga a „fényes szelek” nemzedékével került fel Pestre, ahol a Dési Huber Népi Kollégiumba került, itt barátkozott össze az akkor még szintén festőnek készülő Nagy Lászlóval. A főiskolára mindenféle előképzettség nélkül vették fel. Bernáth Aurél és Kmetty János is mestere volt, Bernáthhoz mellette olyanok jártak, mint Lakner László, Szabó Ákos, Altorjai Sándor, Gyémánt László és Csernus Tibor. Túlzás nélkül kijelenthető tehát, hogy a mester szárnyai alól kerültek ki a húszas-harmincas években született festőgeneráció legnagyobbjai, köztük Kokas.

Nem kis örökséggel és nem egyszerű helyzettel kellett megbirkózniuk: míg tanáraik a posztnagybányai stílust tartották követendőnek, a hivatalos kultúrpolitika akkoriban a szocialista realizmust erőltette, így egyszerre kerültek esztétikai és ideológiai présbe.

A B32 alagsori termében látható a Dióverő című, 1949-es vászna és vázlata: valóban közepes nagybányai műnek vélhetnénk, legfeljebb a kompozíció, az előtérben lehajló nőalak dinamikája szokatlan némiképp.
Mégis jókor voltak végzősök: az 1957-es tavaszi tárlattal egyértelművé vált, hogy a szocreál mint irány nem tartható. Az enyhülés jegyében erre a kiállításra már beengedték az absztrakt műveket, a hallgatók egy része – ahogy például a grafika szakra száműzött Kondor Béla is – ugyanakkor felfedezte a reneszánszt és a barokkot mint ihlető forrást.

Kokas Ignác, akinek diplomamunkája Asztalos címmel készült el, ezen az apját festette meg, ekkoriban Derkovits-ösztöndíjjal járta az országot, és akvarelleket csinált. (Ezek nem, de a főiskolás korszakából az 1952-ig keletkezett korai akvarelljei megtekinthetők a lenti teremben.)

Ahogy Horváth Teréz Ágnes a monográfiájában írja, ekkoriban kezdett felsejleni Kokas drámaisága, próbálta feloldani a tájábrázolás statikusságát, az apró részletek, szokatlan kivágások mentén pedig kibontakozott saját stílusa, amelyben a különös dinamika, fókuszok és a látomásosság dominál.
Az ötvenes évek közepén járunk: Csernus Juhász Ferenc ajánlásával Hantainál van Párizsban, Kondor 1956-ban hatalmas zavart kelt diplomamunkájával, a Dózsa-sorozattal – Erdély Miklós felidézi egy interjúban, hogy az egyvonalas karcok korában nem tudtak mit kezdeni az aprólékosan metszett, régi mestereket idéző művekkel a tanárok. Eközben Kokas halad azon az úton, ami elvezet a hatvanas évek nagyvásznaiig. (Sajnos ezek nem láthatók a tárlaton.)

A Tékozló fiú, az Orfeusz, A napbélyegzett már a sajátos kokasi festészet jegyében áll, amelynek erőssége a külső látványból kibontott belső vízió. Érdekes, hogy bár kritikusai, főleg a zöld korszakban, az avantgárdhoz sorolták, ő maga nem tartotta magát annak. Ami azt illeti, valóban nehéz lenne rokonítani tevékenységét az ezen időszakot meghatározó Erdély Miklós művészetével, a Hajas-performance-okkal vagy Szentjóbyval. Sokkal inkább az egykori Bernáth-tanítványok, Csernus és Lakner művészetében kereshetők a párhuzamok: külön tanulmányt érne például a lakneri, csernusi és kokasi „fényes” festésmód összevetése.

A hatvanas években találta meg egyik legfontosabb témáját Dino Buzatti egy novellája alapján: a Colombre nyomán születtek meg monumentális munkái. Ekkorra a szürrealista víziók átvették a szerepet a kokasi festészetben, a Mennyelmadár (sic!) például már Dalít idézi. Az 1968-as velencei biennálén Kokas és Kondor képviselte Magyarországot sikerrel, a következő évben pedig Kokasnak önálló kiállítása nyílt a Műcsarnokban.

Ezekben az években találta meg leghíresebb sorozatának helyszínét Ginzapusztát, ahol a váli gyermekkor képei, az érintetlen táj és a szabadon engedett belső víziók háromszögében megszületett az igazi Kokas-világ, az a látásmód, amelyet továbbad tanítványainak, Fehér Lászlónak, El Kazovszkijnak és a Kádár-tanítvány, de egyik mesterének Kokast valló Szentgyörgyi Józsefnek. A ginzai képek közül látható mű a B32-ben, a palettáján ekkor feltűnő zöldek és aranyak pedig egy egész falszakaszt beborítanak.

Ragyognak a képek, amelyek a valóságban soha nem létező, mégis a valós táj által felidézett belső létező világba vezetnek. Kokas mindent tudott az anyagról. Gyönyörű részletek, apró finomságok, leheletnyi csodák vannak a képeken. Ugyanakkor Kokasnak nemsokára – egy időre – nem maradt mondanivalója erről a külső-belső tájról. Ismert Öngúny című alkotásán egy szőrös majom pingál egy Ginza-képet. A hetvenes években az űr, a tér problémája foglalkoztatta, a nyolcvanas években pedig újra megjelentek a szürreális tájak, hogy aztán 2009-es haláláig integrálja mindazt, amivel korábban próbálkozott: a kiállított anyag java része épp az utolsó évekből származik.

Megrázó a Hommage El Ka-zovszijnak – Se kint, se bent című alkotás: a fekete festékcsorgásokkal drámaivá tett mű 2008-ban, a tanítvány halálának évében készült. Kokas egy év múlva követte, a Kokas- és Kondor-hatással végül sikeresen megbirkózó, drámaiságban, festészettechnikában mégis Kokas és Kondor örökösének tekinthető Szentgyörgyi József pedig 2014-ben halt meg.

Bár csak Kokas életművének egy szeletét állították ki a B32-ben, annak, akinek van szeme a látásra, a magyar festészet fél százada is feltárul a Bartók Béla út 32.-ben november 3-ig látogatható tárlaton.