Horvát mesterek a Pesti Vigadóban

Az idén kilencvenéves Varasdi Városi Múzeum gyűjteményéből mutatnak be válogatást a budapesti Vigadó Galériában. A tárlaton a huszadik századi horvát képzőművészet nagyjaitól szerepelnek alkotások.
Miran Bojanić Morandini, az 1947-ben a varasdi, barokk Sermage-palotában létrehozott múzeum jelenlegi igazgatója azt mondta, az összesen több mint hatezer darabos kollekcióból úgy válogattak, hogy az méltóképp reprezentálja egész Horvátország huszadik századi művészetét. Azon kérdésünkre, hogy az elmúlt század horvát alkotói mennyire kötődtek az európai stílusirányzatokhoz, illetve mennyire meghatározó esetükben – főleg az ötvenes évektől a nyolcvanas évekig tartó időszakban – a jugoszláv kontextus, Morandini úgy fogalmazott, bár a korban a többi szocialista országhoz képest a jugoszláviai alkotók viszonylag szabadon mozoghattak Európában, kétségtelenül erősebb volt a képzőművészeti felsőoktatás helyszínéül is szolgáló Belgrád, Zágráb és Szarajevó művészeti színtere között a kapcsolat, mint ma. Ugyanakkor a kortárs horvát művészet szempontjából az európai mozgalmakkal való találkozás lehetősége volt lényegesebb, ugyanúgy, mint a huszadik század elején, amikor az ottani alkotók – magyar társaikhoz hasonlóan – Bécs, München vagy Párizs műtermeiben tanultak.

Az igazgató a század második feléről szólva felhívta a figyelmet a kiállított kollekció ötvenes években készült darabjaira, amelyek a térségben kötelező kánonként alkalmazott szocialista realizmustól eltérően modernista stílusban fogantak.

Morandini azért is tartja fontosnak, hogy a magyar közönség megismerhesse a kortárs horvát művészeti szcénát, mert – ahogy mondja –, noha a század elején szorosak voltak a két ország művészeti kapcsolatai, nem egy alkotó például a magyar képzőművészeti főiskolán tanult, a második világháború után jó ideig nem jutott el a magyar nagyközönséghez a horvát képzőművészet, amely jelenleg sem ismert hazánkban.
Amint a megnyitón elhangzott, Varasd (Varazdin) városa egyébként megpályázza 2020-ra az Európa Kulturális Fővárosa címet.

A Mirjana Dučakijevć rendezésében megvalósult kiállításon a huszadik század eleji alkotóké közül alighanem Vladimir Filakovac (1892–1972) munkái lehetnek a legizgalmasabbak a pesti közönségnek, hiszen Filakovac 1911-től 1916-ig a budapesti képzőművészeti főiskolán tanult, első kiállítása is Budapesten volt 1912-ben. Mint a magyarok közül oly sokan – például Ferenczy Károly –, kezdetben ő is a müncheni kör festői hagyomá­nyait követte, a sötétebb tónusú munkák után azonban posztimpresszionista stílusra váltott. 1930-tól Belgrádban élt. A tárlaton Kert című festménye látható.

Szintén Pesten tanult Ferdinand Kulmer (1925–1998), aki 1942-ben iratkozott be a budapesti főiskolára – kiállított absztrakt képe, A griffmadár vetése az 1983 utáni időszakból való.

Nagy felfedezés lehet a magyar közönségnek Oskar Herman (1886–1974) művészete. Herman Münchenben tanult, ahol egészen 1933-ig élt. Egyéni hangú, expresszionista festőről van szó, kiállított Két lány című festménye a tárlat egyik legfeltűnőbb darabja, a nyugtalan ecsetvonásokkal megfestett munka erősen kolorista festőt mutat.

Ivo Dulčićot is felvonultatták: a huszadik század második felének ismert, dubrovniki születésű művészétől kiállított Lány portréja bepillantást enged egy nagyon izgalmasnak tűnő festői életműbe – az alkotó hatalmas freskóját talán ismerik azok, akik Splitben jártak (Jézus király, 1959) – a hagyományos technikával készült, ám modern mű lenyűgöző alkotás.

Dulčić arcképe is látható a kiállításon: Ljubo Ivančić festette le 1990 körül – Ivančić egyébként három művel is szerepel itt.

Mivel a tárlat negyven festő éstizenöt szobrász képeit és szobrait mutatja be, valamennyiükre nem térhetünk ki külön – mégis érdemes kiemelni Ferdo Kovačevićet, a horvát modernizmus egyetlen „igazi” tájképfestőjét (Fűzfák a Száva mellett), a Varasdon született szimbolista Ivo ReŽeket és az 1915-ben Zágrábban Modern festészeti iskolát nyitó Ljubo Babićot, akinek nyugtalan, expresszionista művészetét Van Goghéhoz hasonlítják. Szintén meg kell említeni az első modern horvát portréfestőt, Miroslav Kraljevićet.

Szembetűnően saját stílust képvisel Miljenko Stančić (1926–1977), a horvát szürrealista festészet előfutára, akinek munkáit a kritikusok „mágikus realista”, „metafizikus”, „fantasztikus” jelzőkkel illetik: a gyermekkorát Varasdon töltő művész munkái bizonyára tetszésre találnak azok körében, akik René Magritte vagy Giorgio de Chirico képeit kedvelik.

Edo Murtić (1921-2005) életpályája is sajátos: egyszerre kötődött a horvát festészetben hagyományos kolorizmushoz és az absztrakt expresszionizmus aktuális irányzataihoz: 1979-es Kompozíciója, ahogy a kurátor írja, az erőteljes expresszionizmus kolorisztikus szintézise. Murtić arcképét Đuro Seder (1927) festette meg – a zágrábi Képzőművészeti Akadémia tanára a nyolcvanas évekbeli horvát festészet új irányzata, az „Új képek” meghatározó személyisége.