Kultúra

Hegyaljai házak titkainak nyomában

A mádi zsinagógától a tállyai bábáig és a tokaji kereskedőkig – Egy felbecsülhetetlen értékű társadalomtörténeti kiadvány

Ami megmaradt… – hegyaljai zsidó házak címmel jelent meg a Terc kiadónál Benkő Ágnes és Wirth Péter kötete. A munka hiánypótló: nemcsak a Hegyalja zsidó építészeti emlékeinek maradékát – zsinagógák és egykori zsinagógák, üzletek, lakóházak – mutatja be, de a sok évtizedes magyar–zsidó együttélés, a béke éveit is.

Wirth Péter a hetvenes évektől foglalkozott a romos zsinagógákkal – az apostagit sikerült megmenteni a bontástól –, munkájáért pedig 1988-ban munkatársaival Europa Nostra-díjat kapott. A hegyaljai zsidó polgári építészet kutatásába nyugdíjazása után vágott bele.

A területen jelentős számú zsidó lakosság élt a 17. század után – a 19. századra Zemplén vármegye az izraelita vallásfelekezethez tartozók által legsűrűbben lakott régió volt. Az ideköltözők főleg cseh, morva, galíciai területről érkeztek, ortodoxok voltak, illetve a haszidizmus képviselői. A Hegyalján összesen tíz-tizenkét hitközség működött (ma egy sem). Ugyanakkor – az imahelyekkel szemben – a terület lakóépületeinek történetét nem igazán kutatták mostanáig, pedig fontos társadalomtörténeti adalékokkal szolgál az ilyen irányú vizsgálódás. És bár nehézséget okoz, hogy a 19. század után már nem tartották nyilván, hogy mely házat milyen felekezetű tulajdonos vásárolta meg, ahogy a szerzők írják, a helyi öregek mindenhol készséggel siettek a segítségükre, hogy sikerüljön rekonstruálni legalább a negyvenes évekbeli állapotokat.

A kötetben a legfontosabb hegyaljai települések közül elsőként Mádot járták be a könyv szerzői, amely igen fontos központja volt a haszid zsidóságnak, a legenda szerint még Bál Sém Tov, a haszidizmus szülőatyja, a csodarabbi is felkereste. Mádon a zsidó és nem zsidó lakosság békében élt együtt: jellegzetes, hogy 1930. március 15-én az iskolai ünnepségen egy zsidó kisfiú szavalhatta el a Nemzeti dalt, az első világháborús emlékművet pedig a szerencsi rabbi hazafias szónoklatával avatták fel. A mádi zsinagóga egyébként az egyik legrégebbi ilyen épület Magyarországon, az 1795-ös, barokk templom viszonylag jó állapotban maradt fenn.

A kötetben sorra következő települések közül érdemes kiemelni Tolcsvát, ahol 1900-ban már a lakosság csaknem negyede, 23 százalék volt zsidó vallású. Sokat elárul az együttélés éveiről, hogy egykor a zsidó és a katolikus iskola három méterre volt egymástól, amikor pedig a harmincas években lecsökkent a zsidó lakosság száma, a katolikus kisdiákok megkapták a zsidó iskola egyik termét.

Szó esik Tállyáról, ahol már 1861-ben kiállt a helyi tiszteletes a városi gyűlésen, hogy egyenlő jogokat követeljen a zsidó lakosságnak, és ahol a város képviselő-testületébe négy izraelitát választottak be ezekben az években, s a csecsemőket még a huszadik században is zsidó bába segítette a világra, aki aztán a karjában vitte a gyerekeket – keresztelőre.

Ehhez a településhez kötődik a legérdekesebb személyes történet is: Freyberger Klára hamis papírokkal élte túl a vészkorszakot – Hegyalja zsidó lakosságának egy része Kamenyec- Podolszkijban, mások a haláltáborokban haltak meg –, az asszonyt azonban, aki a háború előtt pesti lakos volt, a kommunisták, polgári származására való tekintettel kitelepítették, s 1999-ig Tállyán élt. Sárospatakról 1723-tól vannak adatok zsidó lakosságról. Amikor az 1848–49-es forradalomban az orosz hadsereg szét akarta lövetni a várost, a helyi zsidóság vélhetően ruszin anyanyelvű képviselői tárgyaltak velük: a település megmenekült.

A kötet további részében Bodrog­keresztúr mellett szó esik Tokajról, ahol sokáig a görög kereskedőkkel kellett versengeniük a zsidóknak – a hagyomány szerint amúgy itt is járt Bál Sém Tov –, 1869-ben pedig a lakosság 22 százaléka volt izraelita. De Tarcalról és Sátoraljaújhelyről is olvashatunk, amelynek zsidó történetéről könyv is megjelent 1956-ban Torontóban Szász Meir tollából. Ismét a béke éveiről fontos adalék, hogy a város polgármestere 1910-ben Reichard Salamon ügyvéd lett. Kicsit több mint harminc évvel ezután itt jött létre Zemplén vármegye egyetlen gettója. A lakóit Auschwitzba vitték.

Lehetetlen részletesen bemutatni azt a kutatómunkát, amit a szerzők végeztek: minden egyes egykori zsidó ingatlant felmértek a területen, ahol lehet, közlik a családok történetét is. Így tesznek Abaújszántó, Göncruszka, Gönc, Zsujta és Forró esetében is.

Felbecsülhetetlen értékű társadalomtörténeti és építészettörténeti munka született, a gazdag képanyag pedig dokumentumértékű – csak remélni lehet, hogy a képeken látható, nemegyszer romos épületek még megmenekülhetnek.