Hazugságok mentén New Yorkban

Ha kevésbé vagyunk gonoszak, akkor még hozzátehetjük, hogy a film – Stuart Dryburgh operatőrnek köszönhetően – viszont nagyon szép. A Central Parkot vagy a jellegzetes lakásbelsőket olyan atmoszférateremtő képességgel mutatja, mintha jelen lenne a néző a látványban, a lépcsőházi fények úgy ragyognak, ahogy kell – ez az a film, aminek a történetét valószínűleg hamar elfelejtjük, de New Yorkra gondolva még egy ideig beugrik majd néhány kép belőle.

A sztori tényleg olyan, mintha a rossz házasságokban, még rosszabb szeretői viszonyokban, traumatizált szülő–gyerek kapcsolatokban, kínos életfilozófiákban és trendi kulturális helyszíneken mókuskerekező Woody Allen-szereplőkre írták volna, századik felvonásként. Thomas Webb (Callum Turner) kallódó New York-i fiatalember. Író szeretett volna lenni, de könyvkiadó apja, a helyi elit emblematikus arca, Ethan erről lebeszélte, mondván, a regényírók ma már nem tudnak megélni. (Boldog kontinens, ahol valaha legalább meg tudtak.) A fiú anyja, a Szex és New York-ból ismert Cynthia Nixon az unatkozó elit asszonyainak mindennapi életét éli: partik, nyugtató és cigaretta teszi ki a napjait, s nagyon szenved, mint Kosztolányi Úriasszonya.

Amikor azonban Thomas legénylakásának szomszédságába beköltözik egy bogaras figura (Jeff Bridges), az állóvíz végre megmozdul. A rejtélyes alakról nem tudni, kicsoda, de néhány beszólásából kiderül, hogy a nagy generáció tagja, egy késői mohikán, aki továbbra sem kíván jó állampolgár lenni – a világot viszont elég jól látja, és másokkal ellentétben ki is mondja, amit gondol.

Innentől mintha az ő fantáziája révén fordulna minden a feje tetejére. Persze nincs már szó valódi történetről – a New Yorkhoz legközelebbi élénk helyszín Philadelphia, hangzik el a filmben, amelynek elején a város jelen állapotát úgy írják le, hogy már nem történik semmi, és különben is, „Lou Reed halott” –, csak valami minimális eltérésről a nagy unalomhoz képest.

Kiderül, hogy Thomas apja szeretőt tart, anyjának valami súlyos titka van, Thomas reménytelen szerelme, Mimi (Kiersey Clemons) voltaképp viszontszereti a fiút, aki azonban inkább apja szeretőjét (Kate Beckinsale) szereti el – a lassan, unalmasan induló film a közepén tűrhető könnyedséggel előadott sűrű lelki drámába vált, amelyben senki sem azonos azzal, akit magából a világnak mutat. Megint a hazugságok, a maszkok, a titkok sűrűjében járunk, amelyben elég lett volna tíz vagy húsz éve valakinek kimondania az igazságot, és elkerülhetővé vált volna mérhetetlen mennyiségű emberi szenvedés. A film utolsó csavarját nem áruljuk el – nekünk egy kicsit soknak tűnik még egy fordulat…–, de annyit igen, hogy a rendező biztos kézzel vezeti végig a kacifántos történetet a kvázi nyugvópontig.

Mi is a konklúzió? Ne hazudj! Se magadnak, se másnak. Benne van a Bibliában, de mintha Buddha is megemlékezne róla. Hovatovább unalmas. Viszont, ha nem hazudnának maguknak és másnak ilyen kitartóan az emberek, aligha lennének ilyesfajta kellemes és ízléses egyestés filmek. Voltaképp kár lenne értük.

New York-i afférok
(The Only living Boy in New York)
amerikai dráma, 2017,
rendező: Marc Webb
7/10