Harminc éve halt meg Márai Sándor

A ma harminc éve, 1989. február 21-én elhunyt Márai Sándor évtizedekig szilenciumon volt Magyarországon: miután 1948-ban – ugyanabban az évben, amelyben ellehetetlenítették többek közt Hamvas Bélát, valamint az európai iskolát –, emigrált, nevét a hatalom igyekezett kitörölni a köztudatból. Nemcsak, hogy nem jelenhetett meg, de régebben kiadott köteteit sem lehetett az antikváriumokban megvenni, sőt, az antikváriusok is legfeljebb pult alatt vehették át, maguknak, bizalmi alapon. Logikus volt hát, hogy 1989-ben elkövetett öngyilkossága után szó szerint berobbantak a Márai-kötetek a felszabaduló magyar irodalomba. Követhetetlenül, néha szerkesztetlenül, újabb és újabb kiadásokban került a piacokra nemcsak a regények sora, de a Naplók, valamint a főműnek tekintett az Egy polgár vallomásai és a híres Föld, föld…! is, amelyet 1949-ben írt meg, s amely a német, majd az orosz megszállás mindennapjairól, vagyis az 1944–45-ös évről szól a dokumentátor szenvtelen, éles szemével. Nem véletlenül volt az egyik legtiltottabb könyve.

Ahogy egyre több és több Márai-szöveg zúdult az olvasókra, nemcsak az – egészséges – vita indult el, hogy akkor most hová, hogyan is kellene kanonizálni az írót, de megingottak az életművön belüli, addig elfogadott sorrendek is. Ki az Egy polgár vallomásai, ki a posillipói évekről szóló San Gennaro vére, ki a Krúdy-parafrázis, a Szindbád hazamegy mellett kardoskodott – utóbbit szokás a Krúdy-regényeknél nagyobb Krúdy-regénynek is nevezni rajongói körökben –, más józanul és kíméletlenül arra intett: Márai szépírói kvalitásai végesek, inkább a naplói tűnnek maradandóknak.

Irodalmi körökben alig vitatott nézet, hogy az egyik legkevésbé sikerült mű A gyertyák csonkig égnek című 1942-es regény, amely az olvasók körében azonban igen népszerű. Hogy miért, az inkább pszichológiai, mint irodalomesztétikai okokkal magyarázható: a regényben ábrázolt öregedés, a fiatalságra való visszapillantás élménye közös emberi sorsélmény. Talán ez az oka, hogy az olasz kiadás hatalmas sikere után a francia könyvpiacon is befutott a Márai-mű, legutóbb pedig egy cascaisi könyvesbolt eladója számolt be alig két hete arról, hogy a portugál piacon is tarol a fordítás. A naplókat, a San Gennarót, az Egy polgár vallomásait sajnos kevésbé ismerik a külföldi olvasók – miközben az életmű ezen kulcsdarabjai, ahogy a rendszerváltás kori Márai-divat lecseng, lassan a helyükre kerülnek a magyar irodalomtörténetben.

Az elmúlt harminc évben a szemünk előtt zajlott le a hazai kanonizáció, amely nemcsak irodalmi, de társadalomtörténeti szempontból is nagyon tanulságos volt. Végül azonban elmondható: Márai a több évtizedes tiltás ellenére – hiszen hosszú távon minden tiltás ellenkező hatást vált ki – része lett a köztudatnak, nemcsak Magyarországon, de immár tágabb hazájában, Európában is. Hogy a posztumusz kanonizáció visszamenőleg már nem segít azon, akinek évtizedekre „lehullott a nevéről az ékezet”, nem irodalomtörténeti kérdés, inkább emberi.