Gyilkosság, ármány és szerelem

„Még az ősrégi időkből járja a mondás, miszerint az az ember, aki a tilosban kajtat, nem a kedvére valót találja, vagy a majomnak, ha csizmát húz, óhatatlanul beszorul a lába, nos, hasonlóképpen esett a riherongy rabszolganővel, aki úgy akart koronát szerezni a fejére, hogy a lábbeliről azt sem tudta, mire való.” Így kezdődik a Pentameron – A mesék meséje című gyűjtemény (Kalligram kiadó, 2014), az a történetfüzér, amelyben az innen-onnan szalajtott nápolyi kofák – nevezett cseles, ám a végén csúful járó rabszolgalány szórakoztatására – öt álló napon át ontják a meséket egy nápolyi kertben.

A történetfüzért Giambattista Basile, a tizenhetedik századi nápolyi és mantovai udvaronc és jeles költő (életéről lásd lentebbi írásunkat – a szerk.) állította össze kötetté.

Basile egyik célja minden bizonnyal az áradóan gazdag – és 2008 óta részben épp ennek a mesefüzérnek köszönhetően önálló nyelvként is elismert – nápolyi dialektus felmutatása volt. Míg barátja, Giulio Cesare Cortese a helyi dialektusban egy „cselédeposzt” tett közzé Vaiasseide címmel – a szó háziszolgát jelent a nápolyi nyelvben –, Basile a Pentameront prezentálta.

Az ő korukban az irodalom nyelve egyre inkább toszkanizálódott, azaz a firenzei dialektus került előtérbe a művelt nyelvhasználóknál – később, az egységes Itáliát célzó tizenkilencedik századi mozgalmakban is ezt teszik majd meg irodalmi nyelvvé –, Cortese és Basile ezért is érezhette úgy, hogy a nápolyi köznyelvet, a piacok, kofák, kikötői szédelgők, város környéki parasztok történeteit és ízes, szólásokban, hasonlatokban és utalásokban bővelkedő nyelvét rögzíteniük kell valamilyen formában az utókornak.

A mesék meséjének történeteiben a legfeltűnőbb, ahogy a nyelv más mesékhez képest viselkedik: a szereplők sokszor magáért a beszédért beszélnek, mondandójukat pedig úgy kicifrázzák, mintha nem is az „amit”, hanem az „ahogyan” lenne a lényeg. A Basile által használt nyelvváltozat – ahogyan arra a fordító több helyütt is felhívta a figyelmet – a nápolyi operák nyelvével rokon, áradó, természetes, altesti humorban gazdag, máskor meghökkentő asszociációkban tobzódik.

Király Kinga Júlia remek munkát végzett: különféle magyar tájnyelvi szavakkal adja vissza a „napulitano” kifejezéseit, és különös módon nem zavaró, hogy a magyar változatban az „orco”-ból bökötör – gyermekijesztő rém – lesz, míg a munaciellót, a gonosz kis éjjeli manót „házibönkösnek” fordítja.

Fontos, hogy míg a legismertebb – igaz, pár száz évvel korábbi – olasz mesegyűjtemény, a Boccaccio által jegyzett Dekameron történe­teit a pestis elől vidékre menekülő urak és hölgyek mondják el, a Pentameron meséit kofák: a különbség nemcsak nyelvileg, de néhol a történetekben is tetten érhető. Jócskán esik bennük gyilkosság, folyik a vér, bosszú bosszút követ, a bűnösök csontját a végén hordóban törik össze, mint a Jancsi és Juliska ősváltozatában, a Ninnillo és Nennellában a mostoháét, máskor egyszerűen csak rendkívül trágár – ám annál szórakoztatóbb – módon nyilvánulnak meg a szereplők, legyen szó királyról vagy cselédről.

A Pentameron nem gyermekeknek való, annak ellenére, hogy me­séit gyermekmesévé szelídítették több fordításban, és annak ellenére, hogy alcíme, az Avagy a kicsik mulattatása ezt sugallja. De annak ellenére sem, hogy a legismertebb gyermekmesék eredeti változata mind megtalálható benne. Míg a fent említett Ninnillo és Nennellában az erdőből egy arra vadászgató király menekíti ki a magára hagyott kisfiút és egy kalózcsapat a kislányt – Nápolyban járunk, ugye –, a Nap, Hold és Talia pedig a Grimm fivéreknek köszönhetően a Csipkerózsikaként elhíresült mese eredeti változata. A történetben egy ujjába szaladó lenszáltól merül kómás álomba Talia, akit apja holtnak vél, és rázárja vidéki kastélyát hatalmas koporsóként, ám egy arra vadászgató uralkodó betéved, megerőszakolja az alvó lányt, a „nászból” pedig ikergyermekek fogannak, a Nap és a Hold. Nekik köszönhetően ébred majd fel az alvó szépség, akit kis híján megéget a mese végén a király féltékeny felesége, aki korábban vadasként elkészítve óhajtaná feltálaltatni a gyermekeket – hála istennek a szakács megmenti őket –, de végül maga ég el a máglyán. Grimmék, akik Basile gyűjteményét használták fel a maguk munkájánál, innen merítették a Hamupipőkét is – mondani sem kell, hogy az eredeti mese ebben az esetben is horrorral kezdődik, hiszen Zezolla („Hamucicuska”) dajkája segítségével egyszerűen megöli első mostoháját, majd ebből az alaphelyzetből bontakozik ki a történet.
Eközben a mesékben, a mesék körül úgy kavarog a tizenhetedik századi barokk Nápoly élete, hogy magunk előtt látjuk az utcákat, a városszéli szegények viskóit vagy épp a kutat, ahová vízért megy a jó lelkű és az irigy lány, máskor mintha a spanyol alkirály rezidenciája villanna fel. Basile ugyanakkor nemcsak az olasz, délolasz mesekincset dolgozta fel, hanem bőven merített az egész Mediterráneumból.

A Pentameront sokáig nem eresztette be a magaskultúra, pedig a szerző nővére már 1634-ben sajtó alá rendezte. A 19. században, mint említettük, Grimmék fedezték fel. Korábban felhasználta Charles Perrault is, de a világnyelveken csak azután jelent meg teljes terjedelmében, hogy a 20. század elején Benedetto Croce nápolyi nyelvről irodalmi olaszra fordította.