Kultúra
Gyerekszemmel a világ
Sean Baker úttörő filmet forgatott: a Floridai álom története szinte semmi a csaknem kétórás játékidőben – A szegénység ugyanaz Budapesttől Nápolyon át Amerikáig
Sikerült, pedig valószínűleg nagy bátorság kellett kezdő és amatőr színészekkel, gyerekekkel leforgatni egy olyan filmet, amelynek gyakorlatilag alig van története. Ahogy kilépünk a moziból, rögtön fel is vetődik az adekvát kérdés: hol van a művészet határa, és vajon képesek vagyunk-e műalkotásnak elfogadni azt, ami ennyire nem komponált? Megjelenhet-e a játékfilmkészítésben a képzőművészetből már ismert objet trouvé, azaz a talált tárgy fogalma? Ugyanakkor, mivel valamilyen szinten mégis érezhető a rendezői szándék, rögtön pontosítható is a kérdés: elfogadható-e játékfilmnek az, amelynek legnagyobb részében mintha csak egy bekapcsolt kamera rögzítené egy külvárosi szálló mindennapjait, ugyanakkor a relatíve lassan zajló filmidőhöz képest alig pár perc alatt kibomló végkifejlet érezhetően megírt. A „történet” szinte semmi: a floridai Disneylandhez közeli területen, szegények által lakott olcsó szállodában él Halley (Bria Vinaite) és hatéves kislánya, Moone (Brooklynn Prince), valamint a Halley-hez hasonlóan felszolgálói, takarítói és egyéb alkalmi állásokból tengődő egyedülálló nők a gyermekeikkel. A gyerekek spontán bandába verődve élik a külvárosi gyerekek mindennapjait, amely hajszálpontosan ugyanolyan Amerikában, mint Nápolyban vagy Budapest lakótelepein. Az épített díszlet változik csak, de a városszéli mező, az elhagyatott épületek, az összekunyerált pénzből vett megosztott édesség és a szegénység, valamint az örökké kísértő munkanélküliség nem. A filmidő csaknem egészében semmi más nem történik, mint a gyerekeket kíséri a kamera, akik a külső szemmel talán iszonyatosnak látszó körülmények közt egyszerűen boldogok, mert ott vannak egymásnak, és ott van a mező és a nap meg a nyár. Ennyi bőven elég hatévesen.
A háttérben azonban, akár Móricz hétkrajcáros meséjében, ott van az egyedülálló anyák mindennapi küzdelme a lakbérért, a kenyérért, a gyerekeikért és egymásért, valamint egymással. A mocskos szlengben beszélő nyomorultak pedig naponta buknak el és állnak fel, hogy túléljenek, mígnem Halley akkorát kockáztat, hogy végleg belebukik.
A rendező végig gyermeki perspektívából láttatja a történteket, de nem sétál bele a gyerekszem kínálta álnaivitás csapdájába – mindent láthatóvá tesz úgy, mintha egy olyan gyerek mesélne, aki nem egészen tudja, mit mesél. Talán ettől keletkezik az a különös feszültség, amely az amúgy szinte eseménytelen filmidőben végig fennmarad, és nem engedi el a nézőt.
Ugyanakkor Sean Baker ravaszul kínál egy második nézőpontot is, Bobbyét, a szálló mindeneséét (Willem Dafoe játssza, remekül), aki ugyanúgy mindent lát, mint a gyerekek, sőt a tragédia végül az ő közreműködésével bontakozik ki. Az, hogy negatív vagy pozitív hős, viszont éppúgy nem dönthető el, mint az, hogy a film végén megjelenő gyámügyesek végül megmenteni vagy tönkretenni érkeznek a kislány életét. A gyerekszínészek – Brooklynn Prince mellett Valeria Cotto is – gyakorlatilag végig úgy játszanak, hogy nem játszanak: minden gesztusuk, minden mondatuk igazi, úgy viszik el a filmet a felnőtt színészek elől, hogy ezen aligha lehet vita, a rendezőnek pedig külön elismerés, hogy vállalta a kockázatot. Hogy korszakalkotó film-e a Floridai álom, nem tudni. A nagy szavak üresek, és korszakok már nincsenek. De hogy Sean Baker új utat talált, és sikeresen végigment rajta, az biztos.
Floridai álom (The Florida Project)
amerikai dráma, 111 perc, 2017
Rendező: Sean Baker
9/10