Georg Baselitz képei a várban

Még soha nem volt ilyen átfogó kiállítás Georg Baselitz műveiből a térségben – jelentette ki Baán László, a Magyar Nemzeti Galéria–Szépművészeti Múzeum főigazgatója tegnap a német művész több mint nyolcvan alkotásából rendezett, Újrajátszott múlt című kiállításon a Magyar Nemzeti Galériában. A pénteken a Budapesti Tavaszi Fesztivál kiemelt rendezvényeként megnyíló, szombattól látogatható kiállításon a művész korai, hatvanas évekbeli munkái a közelmúltban készített darabokkal – illetve a korai munkák újrafestett változataival – kerültek egybe. Mint arra a tárlat kurátora, Bódi Kinga felhívta a figyelmet, a baselitzi életművet nem lehetett kronologikus rendben kiállítani, mivel olyan „történeti szemléletű" alkotóról van szó, aki a múltat újra és újra beledolgozza műveibe, s a korszakosság helyett egy konzekvens festészeti program végigvitele jellemzi.

A kiállítás része annak a programnak, amelyben a múzeum vezetése bemutatja a kortárs német festészet értékeit, és amelynek első részeként Günther Uecker tárlata, második felvonásaként pedig Jörg Immendorf kiállítása volt látható három évvel ezelőtt.

A Bódi Kinga és Alexander Tolnay kurátorok által megvalósított kiállítás bejárásán Bódi Kinga elmondta: mivel hagyományos retrospektív kiállításként nem volt elrendezhető az anyag, a monumentális képekkel és egy másfél órás portréfilmmel nyitottak. Az 1938-ban Drezda mellett született művésznek egy életre meghatározó élményt jelentett a második világháború, Drezda bombázása és a szovjet bevonulás, amelyet egy pincében bujdosva éltek át édesanyjával, míg apja náci múltja miatt hamarosan börtönbe került. Maga Baselitz egy, a kiállításon is olvasható mondatban így fogalmazott erről: „egy lerombolt rendbe születtem, egy elpusztított tájba, egy összetört, meggyötört népbe, egy tönkretett társadalomba. Nem akartam új rendet építeni, több mint elegendő rendet láttam már. Rá voltam kényszerítve, hogy mindent megkérdőjelezzek, újra naivnak kellett lennem".

A kelet-berlini képzőművészeti főiskola hallgatójaként nem igazán vonzotta, hogy Sztálin-portrékat fessen, így „társadalompolitikai alkalmatlanság" miatt kirúgták. 1957-ben úgy döntött, hogy átsétál Nyugat-Berlinbe. Míg a keleti blokkban a realizmus követelményeinek nem kívánt megfelelni, nyugaton az absztrakt divatja nem vonzotta. A világégésből épphogy ocsúdni kezdő Nyugat-Berlinben Baselitz saját festészeti programot alkotott, amely mind a szocreáltól, mind a gesztusfestészettől egyelő távolságra állt, s amelyet 1963-ig nem is fedeztek fel a galeristák, ebben az évben állította ki végre Michael Werner (Immendorfot is ő fedezte fel).

A tárlatnyitó Remix szekcióban az 1965-1966 között festett Hősképek sorozat 2005-ös újrafestett darabjai láthatók: a festő a háború utáni világ antihőseit, pásztorokat, partizánokat, ábrázolta. A hatvanas években – ahogy Bódi Kinga mondta – kezdte el Baselitz a „fejjel lefelé" képek sorozatát. Talán ezek a legismertebb művei, azonban nem ő fedezte fel a lehetőséget, hiszen korabeli feljegyzések szerint már Caspar David Friedrich és Kandinszkij is alkalmazta. Baselitz nem fejjel lefelé festi meg a képet és nem is utólag fordítja meg, hanem, mint kiderült, a földön dolgozik, a kép középpontjából kiindulva.

A „fordított" képek sorozat emblematikus darabja az Erdő fejjel lefelé 1969-ből, amelyet 2005-ben festett újra, de a mellette elhelyezett, sast ábrázoló munka is jellegzetes német motívumot mutat fel: a madárra emlékeztető forma – amely a német birodalmi sas jelentését is hordozza – a kép közepén kivágásként, hiányként jelenik meg. A két nagyméretű munkára grafikai sorozat reflektál. Baselitz egy firenzei ösztöndíj alkalmával fedezte fel a manierista grafikákat, amelyeket még azok divatja előtt gyűjteni kezdett, míg magát manierista alapállású művészként definiálta, aki az adott kor kánonja elleni állításokat fogalmaz meg – a kiállított anyag igazolja az öndefiníciót.

A művész az utolsó előtti teremben látható munkáin szembetűnő, hogy a nyolcvanas években az emberi alak ábrázolhatósága izgatta – ekkoriban kezdték kiállítani Angliában, majd az Egyesült Államokban –, majd 1989-ben elkészítette a Drezdai nők sorozatot: a roncsolt, durván megmunkált fejszobrok azoknak a polgári áldozatoknak állítanak emléket, akiknek tetemeit a kiégett, elpusztított városban gyerekként látta.

A múlt, illetve annak újraértelmezési kísérlete látható az utolsó teremben, ahol Oroszképek címmel Baselitz olyan egykori szovjet alkotásokat fest újra, amelyek meghatározták az ötvenes évekbeli keleti blokk mindennapjait: egyik – fordított – képén Leninnél vendégeskedő küldöttek, a másikon paradicsomszedők láthatók, de brutálisan hatásos az „endéká" mennyasszony is, akinek arca előtt rácsként csorog a festék.