Genezis és pusztulás szürke-fehérben

Nyolc évig járta a kontinenseket, Pápua Új-Guineára is ellátogatott a világhírű alkotó (Fotó: Hegedüs Róbert)

Sok utat tett meg Sebastiao Salgado a Genezis című projektje részeként. A világhírű brazil fotós terve az volt, hogy végigfényképezze a még érintetlen vidékeket, legyenek azok Afrikában vagy Szibériában. A nyolcéves expedíció eredményei most a Műcsarnok falain láthatók november 12-ig, a fekete-fehér – azaz salgadósan inkább szürke-fehér – fényképeken épp úgy megjelenik a Galápagos-szigetek élővilága, mint az Amazonas mentén vagy a Pápua-Új-Guineában élő törzsek mindennapi élete.

Salgado fotográfusi hivatása egészen egyedülálló, ahogy Szarka Klára fotótörténész Eduardo Galeano uruguayi írót idézve írja, célja a nagy emberi kaland, létezésünk egészének, esszenciájának dokumentálása. Salgado egy farmon nőtt fel Brazíliában. Az 1944-es születésű fotós 1970 óta fényképez, három legfontosabb sorozata a Workers (Munkások, 1993) a kétkezi munkások eltűnő életmódjáról, a Migrations (Migrációk, 2000) és az itt kiállított Genezis, amely a civilizációtól érintetlen hegyek, sivatagok, óceánok, vidékek életét mutatja be.

„Bolygónk mintegy 46 százaléka még mindig pontosan olyan, mint a teremtés idején” – emlékeztet Salgado, aki azt is hozzáteszi, hogy ami még fennmaradt, azt meg kellene óvni. Az utolsó utáni pillanatban vagyunk: rögtön az első terem egyik első felvétele egy olyan jéghegyet mutat, amelybe lyukat vájt a globális felmelegedés. Noha a fénykép nem megnyugtató, kétségtelenül esztétikus: a forma mellett a jég és a hó struktúrája a fehértől a sötétszürkéig terjedő skálán adja a kép dinamikáját. Mellette a Sandwich-szigetek pingvinjei a táj részeként jelennek meg, nincsen egyéni arcuk, egy argentínai felvételen viszont egy bálna kivillanó szeme a kép voltaképpeni témája, amely a vízfelszín hullámaival szinte absztrakt képpé áll össze. Már itt látható, hogy Salgado, bár alapvetően dokumentarista, egészen saját fotográfiai műfajt teremtett, amelyben a dokumentált látvány nem egyszer meghaladja önmagát, esztétikai értelemben is „többé” válik, mint egy egyszerű tájkép, fókaportré vagy emberi portré.

Sorakoznak a pápua új-guineai, indonéz és afrikai arcok, alakok, az indonéz sámán alakját mintha műteremben rögzítette volna: az egyszínű sötét háttér előtt egészen bizarr módon jelenik meg az alak, aki természetes környezete nélkül máshogy fest, mint társai. Máshol az óriás majomkenyérfák törzse rajzol absztrakt mintát a képsíkra, vagy egy homokpad gyűrődik képpé.

Sokáig nézve az érintetlen tájak fotóit, felfedezhetjük ugyanazokat az alapjeleket, amelyekkel a voltaképpeni művészettörténet elkezdődött – és ahová egy világkorszak vége felé az absztrakttal visszajutott. Máshol jó pillanatban volt jó helyen a fotós, mint például Galápagoson, ahol az öreg óriásteknős szinte emberi arcát kapta le, vagy ahol az albatroszpárt örökítette meg.

Szépek a dél-szudáni portrék, a marhákat terelő fiú képén az állatok szarva közt gomolygó reggeli köd pedig talán sokaknak eszébe juttatja Balogh Rudolf hasonló felvételét. Salgadónak volt türelme kivárni, hogy egy-egy állat mesebeli jellemét is megmutassa: a namíbiai leopárd ridegen, szinte gonoszul figyeli a fényképészt a víz fölé hajolva, hasonlóan dél-amerikai kollégájához, a jaguárhoz, akinek alakját szinte ugyanolyan pózban rögzítette.

Közben a brazil őserdő népei mellett a róluk mit sem tudó szibériai nyenyecek arcai vonulnak, máshol a még kőszerszámokat használó korowai törzs arcai néznek ránk. Egyikük sem tudja megvédeni élőhelyét. Mint ahogy a világ megannyi lénye, állata, hegye, növénye sem.

Egyedül a túlfogyasztó, tengereket műanyaggal teleszemetelő civilizált ember tudja a világból megtartani azt, ami még megvan, ha elkezd úgy élni, hogy tudatosítja, az egyetlen „problémája" valójában az, hogy olyan ökológiai lábnyomot hagy, mintha négy vagy öt Föld lenne. Pedig egy van, és az haldoklik.