Kultúra
Földöntúli mosolyok és súlyos aktok közt
„Aki az alkohol, a hasis és az éter iránti szenvedélyéről ítéli meg Amedeo Modiglianit, elhamarkodottan teszi, mert a könyvek iránti lelkesedése jóval nagyobb volt”

Soha nem volt még átfogó Modigliani-tárlat Budapesten. Ha mindehhez hozzávesszük, hogy a Szépművészeti Múzeum–Nemzeti Galéria, a Réunion des musées nationaux – Grand Palais, a villeneuve d’ ascqi LaM és a helsinki Atheneum Art Museum – Finnish National Galleryvel együttműködésben létrejött tárlat mellett egy százdarabos kollekciót felvonultató, a párizsi Picasso-múzeummal együttműködésben létrejött Picasso-kiállítás is látható a Nemzeti Galéria másik épületében, és hogy a Modigliani-kiállítás egyik legszebb darabját, az oszakai múzeumból érkező aktot mindössze kétszer kölcsönözte a japán intézmény külföldre, alighanem túlzás nélkül kijelenthető, hogy Budapest ebben a szezonban nagyon jó pozícióban van a világ kiállítástérképén. Ami minket illet, nem találtunk vonzóbb célpontot, talán csak a – mindjárt záró – párizsi Rousseau-kiállítás és a milánói Palazzo Reale Escher-tárlata tűnik hasonlóan izgalmasnak.
A kiállítás, ahogy arra a megnyitó előtt a magyar kurátor, Kovács Anna Zsófia művészettörténész is felhívta a figyelmet – mellette Sophie Lévy, Jeanne-Bathilde Lacourt és Marie-Amélie Senot dolgozott a tárlaton – öt szekcióban mutatja be az olasz-francia művész életművét.
Az első két kiállított mű nem sokkal Modigliani Párizsba érkezése után készült. 1906-ban költözött a francia fővárosba firenzei és velencei tanulmányok után. Azonnal a Montmartre-ra ment, ahol Apollinaire, Picasso, André Derain és Diego Rivera társaságában találta magát. Mind akkoriban jöttek. Picasso alig két évvel korábban, 1904-ben érkezett, és hamarosan megjelent a műtermén a felirat: „A költők találkozóhelye”.
Szobrok metrókövekből
A költők és a festők egyformán, igazságosan nyomorogtak ekkoriban, a vászon pedig drága volt, valószínűleg ez az oka annak, hogy a kiállítás egyik első darabja rögtön egy kétoldalas kép: egyik oldalán egy portré, a másikon egy akt látható.
Amikor Modigliani – akinek legendája, az alkoholista, hasis- és ópiumfogyasztó, a párizsi utcán meztelenül rohangáló őrülté, aki aktuális barátnőjét a hajánál fogva húzza végig az utcán, sajnos ismertebb, mint zseniális életműve –, összetalálkozott Constantin Brancusival, biztatására belevágott maga is a szobrászatba. 1908-tól harminc kőszobrot készített, java részüket a párizsi metró építkezésein használt kövekből faragta ki. Noha autodidakta módon tanulta ki a mesterséget – Firenzében és Velencében festőként képezte magát –, a most a Nemzeti Galériában is kiállított rajzai pedig nem igazán szobrászt, hanem szintén festőt mutatnak, Modigliani elég érzékeny volt ahhoz, hogy alig két év alatt felzárkózzon a legaktuálisabb párizsi trendhez.
A francia főváros akkoriban Gauguin és az 1906-ban elhunyt Cézanne bűvöletében élt, a művészek azonban már keresték az új utat, amelyet a Trocadéro-palota (Musée du Trocadero) gyűjteményeitől inspirálva igyekeztek megtalálni.
Míg azonban Picassót és Deraint az afrikai arcmaszkok nyűgözték le, Modiglianit, aki az akkori barátnője, Anna Ahmatova társaságában járta a termeket, az egyiptomi és az angkori templomok díszítései fogták meg. Olyannyira, hogy szeretőjét rajzain rendszeresen az egyiptomi ábrázolásmódnak megfelelően örökítette meg, míg a Musée Indochinois-ból az angkori szobrok testtartását és földöntúli mosolyát emelte át a maga művészetébe. Innen merítette azt az ötletet is, hogy a szobrokat valamiféle egységbe fogja, a terv egyfajta „szeretettemplom” lett volna – azaz eredetileg Modigliani ugyanúgy egy monumentális együttesben gondolkozott, mint Brancusi, sajátos műveltsége és érdeklődése okán a műalkotásokon, vázlatokon pedig hol alkímiai jelek, hol a Smaragdtábla szövegrészei tűntek fel. Modigliani, aki ismerte a kabbala, az alkímia és Nietzsche szövegeit, fejből tudta Dante Isteni színjátékából a Poklot, és gyerekkora óta beszélt franciául – Verlaine-t például könyv nélkül szavalta, kényes ízlésének Victor Hugo pedig nem felelt meg, túl „fellengzősnek” tartotta – a legműveltebb festők egyike volt; magát egyébként, amellett, hogy vállalta és fontosnak tartotta olasz-zsidó identitását, egy családi legenda okán Spinoza leszármazottjának tudta, és rendszeresen olvasta a filozófus tudós műveit is. A kiállításhoz készült katalógus tanulmányírói közül Marc Décimo meg is jegyzi: „Aki az alkohol, a hasis és az éter iránti szenvedélyéről ítéli meg Modiglianit, elhamarkodottan teszi, mert a könyvek iránti lelkesedése jóval nagyobb volt.”
A művész 1913 körül mégis felhagyott a szobrászattal. Nem tudni pontosan, miért – valószínű, hogy tüdőbetegsége miatt a port nem bírta, illetve megélni sem tudott úgy a szobrokból, ahogy remélte.
A kiállítás harmadik szekciója a portréfestő Modiglianit mutatja be. A világháború kezdetekor Beatrice Hastings írónővel élt együtt, aki rendszeresen tudósított a Montmartre életéről, annak különös figuráiról – lehetséges, hogy ő vette rá az új irányra.
Kalandok Picassóval
Modigliani a szobrászati tapasztalatait felhasználva alakította ki portréfestői stílusát, amelyben a maszkszerű, csak rá jellemző módon megfestett arcok még úgy is valósághűek, hogy a szemekben nincs élet.
Hastings tudósításaiból nemcsak a kollégák élete bontakozik ki, de Modiglianiról is megtudunk ezt-azt: például, hogy a festő Párizs-szerte ismert volt, Rousseau és Picasso mellett állították ki.
A Montparnasse ekkoriban inkább a külföldi művészek tanyája volt, mint a franciáké, ők ugyanis a seregben szolgáltak. Korabeli leírásokból tudjuk, hogy a művésznegyedben 1914 és 1916 között leginkább csak nők és a mindenféle nációjú, itt maradt festők, szobrászok éltek, elég nagy nyomorban. Külön népkonyhát tartottak fent nekik – persze kokainra és hasisra mindig telt. Beatrice Hastings leírása szerint a festő ekkoriban az Isidore Ducasse (Comte de Lautreamont) által írt Maldoror énekeivel a zsebében rótta a Montmartre utcáit, közben festette barátait: Moise Kisling, Picasso, Diego Rivera, Chaim Soutine, Matisse és Cocteau portréját is ekkoriban készítette, mellettük pedig a negyed névtelen lakóit – például cselédeket – is megörökített. A portrékon nemegyszer feliratok is megjelennek, így a Paul Guillaume műkereskedőt ábrázoló képen nemcsak a név, de az olasz „novo pilota” (új pilóta) és a Stella Maris felirat is szerepel. Nem hagyott fel az ezoterikus és egyéb szimbólumok alkalmazásával sem, ezen a portrén például egy szvasztika látható, amely eredetileg védikus fényszimbólum.
A rendezők ebben a szekcióban helyezték el Czóbel Béla egy portréját is. A két festő 1906 körül ismerkedhetett meg, valószínűleg egy mecénás lakásán – egy 1908-as visszaemlékezés szerint Modigliani kedvelte és ismerte Czóbel képeit. Az ő képeit pedig Picasso becsülte sokra – a két festő vetélkedése a legendákban a valóságoshoz képest eltúlzottan jelenik meg. Annyi bizonyos, hogy Picasso sokra becsülte Modiglianit, olyannyira, hogy – noha híres volt arról, hogy műtermében csak olyanok képeit tűri meg, akiket valóban kedvel – Modigliani egy női portréja haláláig ott függött nála. A kiállításban látható is az a műteremfotó, amelyen ott van az enteriőr adott részlete a Modigliani-képpel.
A háború második felében Modigliani áttért az aktokra. Valószínű, hogy az új mecénás, Leopold Zborowski lengyel költő és műkereskedő biztatta erre, akivel akkor került kapcsolatba, amikor előző mecénása, Paul Guillaume mintegy átadta neki a festőt, ugyanis nem bírt annak összeférhetetlen természetével. Zborowski fizette a modelleket és a műtermet, ahol a világhírű aktok elkészültek. Modigliani kevés modellel dolgozott, a képeken pedig látszik, hogy a festésmódot, a színválasztást és a kép összhatását mesteri módon igazította a modell típusához: a világos tónusú nőket lágyabb, világosabb színekkel, míg a déli típusú, sötét hajú és bőrű modelleket mély, tüzesebb színvilággal mutatta meg; ilyen az oszakai akt is, a kiállítás egyik legkülönösebb darabja.
Botrány: akt a kirakatban
Élete során körülbelül harmincöt aktot festett, klasszikus pózokban, mintái között egyaránt szerepel Raffaello, Giorgione és Tiziano.
Noha a háborús években nem nagyon rendeztek egyéni kiállításokat Párizsban, Modiglianinak 1917-ben önálló tárlata nyílt a városban. Ez volt az egyetlen önálló bemutatkozása élete során. A megnyitó napján kitört a botrány: a kirakaton át látható akt miatt a rendőrség arra utasította a kiállítóhelyet, hogy a kérdéses képet tegyék olyan helyre, hogy az utcáról ne legyen látható.
Az utolsó szekcióban Modigliani élete utolsó pár évének képeit láthatjuk. A műveket Dél-Franciaországban készítette. Nem ő volt az egyetlen, aki elmenekült Párizsból. A német bombázások miatt élhetetlenné vált a város – egyedül Picasso bírta a kiképzést, aki azt számolgatta, annak nagyobb a valószínűsége, hogy az embert elüti egy autó békeidőben, vagy hogy lelövik háborúban –, ráadásul a rendőrök rendszeresen vegzálták a művészeket, különösen a külföldieket – Soutine ellen például „franciaellenes kijelentések” miatt indult eljárás –, így aki tudott, elindult másfelé. Modiglianinak ekkoriban ráadásul erősen romlott az állapota a tébécé miatt, így szüksége is volt a tengeri levegőre és a napra.
Azokkal a művészekkel egy időben indult el, akikről Apollinaire azt írja, részt vettek a világháború végi művészexodusban: Juan Gris, Tsuguharu Foujita és Georges Braque mellett tartott délnek ő is akkori barátnőjével, Jeanne Hébuterne-nel és a mecénásával, Zborowskival. A tengeri fény, a táj, a színek akkora hatással voltak rá, hogy noha fiatalkora óta nem készített tájképet, itt, Dél-Franciaországban ismét a műfaj felé fordult, emellett a vidék lakóiról és gyerekekről készített portrékat.
A záró szekció főműve Modigliani egyik utolsó képe, az Anyaság. A reneszánsz Madonnákra emlékeztető mű páratlan darab az életműben, Modiglianira ugyanis nem volt jellemző a többalakos kompozíció, alig négy-öt ilyen akad. A kép ihletője valószínűleg élettársa, Jeanne és 1918-ban született gyerekük lehetett. Modigliani 1920-ban halt meg. Pár nappal később Jeanne, akik akkor már kilenc hónapos terhes volt a második gyermekükkel, megölte magát. A festő mindössze harmincöt évet élt.
Picasso állítólag még a halálos ágyán is őt emlegette. Aligha lehet eldönteni, melyikük volt zseniálisabb. Csak míg az egyiknek egy hosszú élet, a másiknak mindössze egy bő évtized adatott létrehozni azt, amit kell.
Aligha lehetnének jobb társaságban, mint egymás társaságában – most éppen Budapesten.