Festőnél kicsit több lett, maradhat?

Kondor Béla csaknem egy évtizedig járt a miskolci művésztelepre dolgozni. A város azóta is őrzi emlékét: a rendszerváltás után új helyre költöző Miskolci Galéria kiállítótermét a művészről nevezték el, most pedig rézkarcdúcait tekinthetik meg az érdeklődők az intézményben. Kondor az ötvenes-hatvanas években dolgozott Miskolcon, a város művésztelepének jól felszerelt műtermében, ekkoriban a Miskolci Országos Grafikai Biennálékon is részt vett.

Életművet azonban nemcsak a miskolciak fedezték fel: a közelmúltban a MODEM-ben és a KOGART-ban is volt összegző tárlat a munkáiból. De ki is ő, és miért kellene újra felfedeznünk?

A Szabad Nép-félórák

Bár mindössze negyvenegy évet élt, az 1972-ben elhunyt alkotó komplett grafikusi, festői, költői és egy – szinte ismeretlen – fotográfusi életművet hagyott hátra. A Kondor-oeuvre valódi súlyának felismerését véleményünk szerint épp a sokszínűsége hátráltatja: az irodalomtörténészek késlekednek beemelni az irodalomba a költőt, mondván, hogy Kondor festő volt.

A művészettörténészek pedig talán a költőt nem ismerik eléggé, holott a versek sokat segíthetnének az életmű vizuális részének értelmezésében – az utolsó két évben létrejött fotográfusi anyagról pedig szinte sehol nem esik szó. (Kondor akkor kezdett fényképezni, amikor a betegsége miatt már képtelen volt a nagy erőt igénylő rézkarcolásra.)

Vagyis: a különféle műfajokban született alkotásokat egyelőre képtelen a magyar kultúrtörténet egyben kezelni, pedig a valódi Kondor-kép nem alkotható meg sem a festő, sem a költő nélkül – és hogy teljes képet kapjunk Kondorról, azt is jegyezzük meg, hogy művészi szinten játszott harmóniumon is, legalábbis Molnár Edit fotográfus visszaemlékezése szerint.

Pedig nem indult könnyen. A Képzőművészeti Főiskolán a zseniális diák szinte azonnal összeütközésbe került az oktatókkal. Mivel a festészet legnemesebb tradícióinak hatása alá került Kondor képtelen volt a kor elvárásainak megfelelni, Bortnyik Sándor főigazgató szinte azonnal el akarta távolíttatni, mondván: nem képes „a főiskola célkitűzéseit és módszertanát respektálni”. Az esetről a Kondorral jó viszonyban lévő Molnár Edit fotográfus a Kortársban 1990-ben így emlékezett meg: „egyik védelmezőjeként, támogatójaként Ék Sándor lépett fel, aki felismerte benne a nem mindennapi tehetséget. (...) Ék megkérte őt, hogy vágassa le a szakállát, és járjon be a Szabad Nép-félórákra minden reggel. (...) Kondor megígérte, levágatta a szakállát, és minden reggel pontban hétkor ott ült a Szabad Nép-félórán. Mindig hálával gondolt vissza Ék Sándorra. De az igazi barátság Koffán Károlyhoz fűzte, aki kritikus időszakában átvette osztályába, és inkább már csak konzultált vele, mint tanította. Mert Koffán is tudta, hogy Kondor kialakult, önálló művész.”

A grafikai tanszékre átpakolt Kondor ekkorra teljesen a reneszánsz, Luca Signorelli és Goya hatása alá került. Nemcsak a szocialista realizmustól, de minden korabeli modernitástól mélyen irtózott: 1957-es párizsi útja során Rouault mellett megérintette ugyan Picasso, de a szürrealista, absztrakt és nonfiguratív művészettől ugyanúgy elfordult, mint az itthon sokáig kötelező szocreáltól és az átmentett posztnagybányai stílustól, amelynek kolorista határozatlansága kifejezetten idegesítette, legalábbis Németh Lajos szerint. Ráadásul – és ez fontos, hiszen Kondor korában már bőven kezdett lejárni a hagyományos táblaképek kizárólagosságának kora – valamiféle utolsó mohikánként ragaszkodott ahhoz is, hogy a mesterségbeli tudás, a kézműves munka legalább olyan fontos, mint a tradicionális – szellemi – alap. Szintén Németh Lajos számol be róla, hogy a festő már diplomavédésében kifejti: az ötvenes évek közepén, miközben a levegő „sistergett a krómoxid tüzes és ultramarin nagybányai jelszavaktól, dilettáns és posztimpresszionista jelszavaktól”, neki „legyőzhetetlen vágya” volt a komoly rajz és képszerkesztés iránt, amelyet Koffán, Kmetty és Barcsay keze alatt végül meg is tanult.

Dózsa György-sorozata – a diplomamunkája – és Tanácsköztársaság című alkotása is gondolkodóba ejtette a cenzorokat: utóbbin egy angyal jelenik meg. Erdély Miklós erre így emlékezik: „egyszer csak festett egy nagy angyalt, és aláírta, hogy Tanácsköztársaság. Ezt biztos ismeritek. Nézett mindenki, a vigiliások is nézték, hogy hogy a fenébe? Nem lehetett elsiklani fölötte, hogy most ezt hogy gondolja. De mindenesetre ez a Tanácsköztársaság-kép megzavarta a hivatalos szerveket is, hogy angyal, Tanácsköztársaság, ezt nem nagyon lehetett nem engedélyezni, bár azt hiszem, végül pont ezt akasztották le a Fényes Adolf-beli kiállításon.”

Kondor 1956-ban mintegy látomásként karcolta rézbe a Készülődés a forradalomra sorozatát a forradalom kitörése előtt hónapokkal. Októberben Nagyatádon volt katona. Noha ekkor azt írta, „gyűlölöm az oroszokat”, s „jogom lett volna néhány tankot kilőni”, majd látomásos képekben sorakoztatta fel a pesti utca képeit, a tettlegességig nem ment el, a forradalomban nem vett részt. Ennek köszönhette, hogy 1957-ben kiengedték Párizsba tanulmányútra.

Az 1957-es év egyébként is fontos év a magyar képzőművészetben: a Tavaszi tárlat botránya után nyilvánvalóvá vált, hogy a szocreál egyszerűen nem folytatható. Miközben az országot és a művészeti életet minél gyorsabban konszolidálni kívánó hatalom tulajdonképpen engedett, Kondor, aki addigra végképp bekerült a reneszánsz, Bosch, Giotto, Blake és Shakespeare bűvkörébe – utóbbi két alkotónak grafikai sorozatot is szentelt –, tulajdonképpen egyedül maradt. Első kiállítását betiltották. Molnár Edit így emlékszik vissza az egyik betiltott tárlatra: „Sápadtan ült mellettem a Kristóf téri presszóban, 1961-et írtunk.

Akkor jött a Művelődésügyi Minisztériumból, ahol kemény vitája volt a minisztériumi főosztályvezetővel, aki a Fényes Adolf-terembeli kiállításáról kritikusan vélekedett, mondván, hogy az klerikális szellemet terjeszt. Be is záratta.”

A betonszerelő szakmunkás

Ekkor kezdett kialakulni az a Kondor-imázs, amely máig meghatározza a művészről alkotott képünket. Hogy erre tudatosan játszott rá, vagy nem, azt nem tudni, mindenesetre szintén Erdély említi, hogy Kondor magát mint „betonszerelő proletárt tálalta, úgy is öltözködött, és a beszédstílusa is ugyanolyan volt, nagyon durva” – ennek ellenére a legműveltebb volt a korabeli társaságban, és ha valaki rosszat mondott, „idegesen kijavította”.

„Rembrandt és Leonardo, ez volt a két mestere”, és „borzasztó avantgarde-ellenes volt” – jegyzi meg még Erdély.

Ha mindehhez hozzávesszük, hogy Kondor bekéredzkedett Erdély apjának könyvtárába, hogy tanulmányozhassa az okkultista irodalmat, különös tekintettel Swedenborg Menny és pokol című könyvére, amelyben a szerzőt egy angyal vezeti végig a világ szféráin, máris előttünk áll az udvari bolond. Hogy ez irritálta a korabeli képzőművészeti közeget – a hatalmat felforgató mássága miatt, a szakmát szakmai következetessége miatt –, azon nincs mit csodálkozni. Mint ahogy azon sem, hogy Nyugat-Európában sikert aratott. Míg itthon egyszerűen nem tudtak vele mit kezdeni, 1965-ös luganói kiállítása után egyik kritikusa,
Arnold Kohler „autentikus zseninek” nevezte, Albert Camus-t pedig annyira megérintették Kondor képei, hogy elvállalta párizsi kiállításának megnyitását. (Mielőtt ez megtörténhetett volna, az író meghalt.)
Kondor már fiatalon megteremtette a saját jelképrendszerét, egyéni mitológiáját, amelyben angyalok, angyali emberek – gondoljunk az Emberpár gyönyörű férfi angyalára! –, kerubok, szentek – nem egyszer bohócmaszkos szentek –, rejtélyes szerkezetek, szárnyak és repülők visznek a lélek peremére, oda, ahonnan már belátható angyali lényünk.

Az ötvenes-hatvanas évek fordulójára, épp a miskolci időszakra már teljes volt ez a Kondor-mitológia – bár Kovalovszky Márta a Vigiliában megjelent tanulmányában joggal jegyzi meg, hogy korai, fegyelmezettebb korszakát a 60-as években oldottabb képek követték, ahogy pedig nőtt képeinek mérete, sokkal szabadabbá vált a kompozíció – talán nem tévedünk, ha azt állítjuk, a már említett Szentek bevonulása, az életmű egyik csúcsa, egy „koloristább”, kevésbé konstruktív Kondort előlegezett. Csak épp a művész meghalt, mielőtt második korszakába léphetett volna.

Sokan jegyzik meg, hogy Kondor életműve nem korszakolható és nem osztható: grafikai munkái és festményei elválaszthatatlanok, a szűk két évtized alatt létrejött életmű egységes rendszert alkot, amelyben a Dózsa-sorozat, a Blake-sorozat, a Szent Margit-legenda vagy a Majomkirály egyenrangú a festményekkel, az olyan főművekkel, mint a Savonarola, a Dante és Vergilius, a Katalin-oltár vagy épp a Szentek bevonulása.

Kondorban – aki több helyen nyilatkozott arról, hogy mennyit adott neki az, hogy grafika szakon végzett, ahol megvolt a csendes, nyugodt munka lehetősége, szemben a hisztérikus, mindig a figyelem központjában lévő festő szakkal – soha nem okozott törést, identitásválságot a grafikus és a festő szembenállása, ami valószínűleg művészi szerepfelfogásának, a reneszánsz mestereket vagy Rembrandtot maga elé mintaként állító alkotói hozzáállásnak is köszönhető.

Bizonyos jelekből azonban arra következtethetünk, hogy a korán költőként is megnyilatkozó Kondorban a festő- és költőszerep-felfogás viszont hatalmas konfliktust generált, elsősorban nem maga miatt, hanem – ismét Erdély szavaival élve – az egycsatornás kultúrrendszer miatt, amely nem tudta megemészteni költészetét, olyannyira nem, hogy még a jó barát, Pilinszky is „irodalmon kívülinek” nevezte Kondort.
A „spenót” – a szocialista kori hivatalos Magyar Irodalomtörténet – vonatkozó fejezetének írója mindenesetre szemellenzős vaksággal döngöli földbe Kondort, a költőt, mondván, az 53-as csoporthoz (Csoóri, Eörsi, Szécsi, Tornai) közel áll ugyan, de versei inkább „dokumentumértékűek”. Az 1987-es Angyal a város felett gyűjteményes verseskötetet szerkesztő Győri János ezzel szemben leszögezi: Kondor, akinek negyvenéves korában jelent meg először kötete, a Boldogságtöredék, egy darab verset sem adott közre 1953-ban, tehát az ekkor induló költőnemzedékbe sorolni egyszerűen „ötletszerű”.

Költészetére, amelynek erős, gyönyörű képiségében ott a Kondor-festmények összes színe és alakzata, pedig sokkal nagyobb hatással volt Nagy László, Pilinszky és Juhász Ferenc, mint más.

Míg a megdöbbentő asszociációkban Juhászéval, intenzitásában, képiségében, zeneiségében néhol Nagy Lászlóéval, addig lelkiismereti vívódásban, a költő–angyal–ördög háromszögben vergődő ember kínjai miatt leginkább Pilinszky lírájával rokonítható ez a költői világ, ami szerintünk olyan robbanóelegyet alkot, hogy az irodalomtörténészek elszégyellhetik magukat a fel nem ismerésükért.

Angyal, költő, ördög

Mint ahogy a képzőművészeti „szakma” is: 1971-ben, amikor Kondor már és még nem volt divat, és halálos betegen, egyedül küzdött szívbajával, Pilinszkyn és Nagy Lászlón kívül mindenki elhagyta. A kritikusok pedig nekimentek: Perneczky Géza ocsmány kritikát közölt róla az ÉS-ben, s ebbe Kondor belerokkant. Egy évvel később meghalt. Ami az írót illeti, mindenesetre mind az első könyv, a Győri János szerkesztette Boldogságtöredék, mind a második, a Jelet hagyni, mind az Írás a falon úgy simul össze a képzőművészeti oeuvre-rel, hogy nincsenek rések: ugyanazt a világot látjuk, csak máshonnan. Mintha egyszerűen egy másik ajtón nyitnánk be a Kondor-univerzumba, amelynek centrumában ott áll, ül, fekszik és iszik az angyal-ördög-költő, és járja a regisztereket angyalságtól ördögségig, költőtől emberig.

Hogy Kondor mennyire tudatosan építette ilyen egységesre a világát, amelynek nincs kezdőpontja, csupán belekerülni lehet, arról sokat mond, hogy egyik verskéziratára maga írta rá: „időrendet összezavarni!”