Feljegyzések a Szigetről és a világról

Hogy aztán az emigrációs léthelyzetet nézőpontváltásként alkalmazza, hiszen Puerto Ricóból, ahol letelepedett, sok minden máshogy látszik. Nemcsak Európa, Amerika, de talán maga az ember – jelen írások főhőse – is, akinek olyan fogalmakkal és problémákkal kell szembesülnie egy új földrészen, amelyek révén újra és újra definiálnia kell a múlthoz való viszonyát éppúgy, mint saját identitását.
A kötet tetemes része az apai örökséggel való küzdelem: édesapját, az embermentő orvost a nyilasok verték félholtra az Andrássy út hatvanban. Nagynénjét, Salkaházi Sára kolléganőjét, Bernovits Vilmát a Dunába lőtték ugyanazon a napon ugyanazok.

Ő egy másik, ugyanolyan elmebeteg rendszerből menekült el 1956-ban, hogy aztán megfejtse a feladványt: „Hogyan válik magányosan, idegen környezetben magyar íróvá az ember?” Noha a töredékek, emléktöredékek Puerto Ricót leíró fejezetei is nagyon izgalmasak, innen nézve alighanem izgalmasabb az emigráns író mint magyar író témakör, annál is inkább, mert Ferdinandy kristálytisztán látta onnan, messziről – azóta ismét Magyarországon él – az itthon megszülető értékeket.

„Borbándi Gyula hosszú éveken át küldözgette nekem az óhazában megjelenő könyveket. Én pedig írtam a recenziókat. Beledolgoztam magam a születő új magyar irodalomba” – írja. Közben elegáns félmondatban ejt szót tanártársairól, Mario Vargas Llosáról és Juan Ramón Jiménezről. Mindkettő Nobel-díjas.
Hogy a világ másik feléről milyen biztosan ítél, arra nézvést árulkodó, amikor azt írja, „Gion Nándor vajdasági trilógiájából a mi Száz év magányunk lehetett volna, ha odahaza idejében megszívlelik tanácsaimat”.

Sajnos, nem derül ki, milyen tanácsokról van szó – de Gion Nándornál fájdalmasabban, igazságtalanabbul és felháborítóbban elsikkadt zsenije talán kettő van a magyar irodalomnak: Rudnóy Teréz és Kosáryné Réz Lola, utóbbinak hangsúlyosan a tetralógiája az életmű veleje, míg előbbinek jóval a Semprun-féle Nagy utazás előtt írt, de ahhoz mérhető Szabaduló asszonyok című műve az, amelyeknek világhírűnek kellene lenniük, ha képesek lennénk megfelelően promotálni irodalmi értékeinket. Ferdinandy ugyanilyen biztos ízléssel – a távolság adta nyugalommal? – tesz helyükre kortársakat és a közelmúltbeli írótársakat, máskor igencsak megszívlelendő félmondatokat ejt okokról és okozatokról. Például itt: „Meggyőződésem, hogy ismeretlenségünknek nemcsak a latin és a szláv népek tengerébe ékelt társtalan nyelvünk az oka. Sokkal inkább az, hogy nem ismerjük fel értékeinket.”

Ferdinandy György napjainkban lassan már kivételszáma menő dolgot művel: „figyel” – írja a kötet utószavában Mészáros Márton szerkesztő. A valódi figyelemből pedig szükségszerűen jó mondatok teremnek, egón, sérelmeken, egyéni tragédiákon túl. Az igazi figyelemben ugyanis a szemlélő eggyé válik a szemlélt dologgal, amely így valódi természetét tárja fel előtte, legyen szó Amerikáról, a Szigetről (Puerto Ricóról), irodalomról.

Egy olyan szellemi közegben, ahol oly sokan elsősorban érvényesülni vagy korábbi sérelmeket megtorolni akarnak, néhány kortynyi friss levegőt jelent a Ferdinandy-próza – épp a személytelenné nemesített figyelem okán.