Kultúra

Feljegyzések a Szigetről és a világról

Ferdinandy György Fájó holnapok című kötete egyszerre önéletírás, novellafüzér és évtizedes napló

„Nyelvet váltottam ugyan, de témaválasztásomban magyar író maradtam. (…) Egy idő után észre kellett vennem, hogy franciatudásom elbizonytalanodott. Ekkor döntöttem úgy, hogy visszatérek a magyar íráshoz. Megírtam Márainak, hogy az én nevemről nem fog leesni az ékezet” – írja Ferdinandy György Fájó holnapok című, a Magyar Naplónál megjelent legutóbbi kötetében, amelynek műfaja nemigen határozható meg. Novellák? Töredékek? Gondolatok? Gondolatfutamok? Napló? Talán mindegyik és egyik sem, a téma azonban mindig ugyanaz: a borzalmas huszadik század és az ebből adódó kényszer, hogy az író emigráns magyar író legyen.

Hogy aztán az emigrációs léthelyzetet nézőpontváltásként alkalmazza, hiszen Puerto Ricóból, ahol letelepedett, sok minden máshogy látszik. Nemcsak Európa, Amerika, de talán maga az ember – jelen írások főhőse – is, akinek olyan fogalmakkal és problémákkal kell szembesülnie egy új földrészen, amelyek révén újra és újra definiálnia kell a múlthoz való viszonyát éppúgy, mint saját identitását.
A kötet tetemes része az apai örökséggel való küzdelem: édesapját, az embermentő orvost a nyilasok verték félholtra az Andrássy út hatvanban. Nagynénjét, Salkaházi Sára kolléganőjét, Bernovits Vilmát a Dunába lőtték ugyanazon a napon ugyanazok.

Ő egy másik, ugyanolyan elmebeteg rendszerből menekült el 1956-ban, hogy aztán megfejtse a feladványt: „Hogyan válik magányosan, idegen környezetben magyar íróvá az ember?” Noha a töredékek, emléktöredékek Puerto Ricót leíró fejezetei is nagyon izgalmasak, innen nézve alighanem izgalmasabb az emigráns író mint magyar író témakör, annál is inkább, mert Ferdinandy kristálytisztán látta onnan, messziről – azóta ismét Magyarországon él – az itthon megszülető értékeket.

„Borbándi Gyula hosszú éveken át küldözgette nekem az óhazában megjelenő könyveket. Én pedig írtam a recenziókat. Beledolgoztam magam a születő új magyar irodalomba” – írja. Közben elegáns félmondatban ejt szót tanártársairól, Mario Vargas Llosáról és Juan Ramón Jiménezről. Mindkettő Nobel-díjas.
Hogy a világ másik feléről milyen biztosan ítél, arra nézvést árulkodó, amikor azt írja, „Gion Nándor vajdasági trilógiájából a mi Száz év magányunk lehetett volna, ha odahaza idejében megszívlelik tanácsaimat”.

Sajnos, nem derül ki, milyen tanácsokról van szó – de Gion Nándornál fájdalmasabban, igazságtalanabbul és felháborítóbban elsikkadt zsenije talán kettő van a magyar irodalomnak: Rudnóy Teréz és Kosáryné Réz Lola, utóbbinak hangsúlyosan a tetralógiája az életmű veleje, míg előbbinek jóval a Semprun-féle Nagy utazás előtt írt, de ahhoz mérhető Szabaduló asszonyok című műve az, amelyeknek világhírűnek kellene lenniük, ha képesek lennénk megfelelően promotálni irodalmi értékeinket. Ferdinandy ugyanilyen biztos ízléssel – a távolság adta nyugalommal? – tesz helyükre kortársakat és a közelmúltbeli írótársakat, máskor igencsak megszívlelendő félmondatokat ejt okokról és okozatokról. Például itt: „Meggyőződésem, hogy ismeretlenségünknek nemcsak a latin és a szláv népek tengerébe ékelt társtalan nyelvünk az oka. Sokkal inkább az, hogy nem ismerjük fel értékeinket.”

Ferdinandy György napjainkban lassan már kivételszáma menő dolgot művel: „figyel” – írja a kötet utószavában Mészáros Márton szerkesztő. A valódi figyelemből pedig szükségszerűen jó mondatok teremnek, egón, sérelmeken, egyéni tragédiákon túl. Az igazi figyelemben ugyanis a szemlélő eggyé válik a szemlélt dologgal, amely így valódi természetét tárja fel előtte, legyen szó Amerikáról, a Szigetről (Puerto Ricóról), irodalomról.

Egy olyan szellemi közegben, ahol oly sokan elsősorban érvényesülni vagy korábbi sérelmeket megtorolni akarnak, néhány kortynyi friss levegőt jelent a Ferdinandy-próza – épp a személytelenné nemesített figyelem okán.