Kultúra

Fél évszázadnyi hiányzó történet

Rose Tremain körképet ad Svájc társadalmáról a Gustav-szonáta című kötetében, amely bár részleteiben remek, sajnos nincs meg a regény közepe

Tremain a legnagyobb brit írók egyike – állítja Salman Rushdie, legalábbis ezzel az ajánlással jelent meg Rose Tremain kötete, a Gustav-szonáta című regény a 21. század Kiadónál a közelmúltban Szűr-Szabó Katalin fordításában.

A hasonló bombasztikus mondatok általában gyanúsak, s Rose Tremain esetében sincs ez másként: hogy a könyv olvasmányos, drámai, jól megírt, azt nem vitatjuk, de hogy a szerző a valóban legnagyobb brit írók – ötletszerűen: Dickens, Woolf vagy netán Wodehouse – magasságába ért volna, azt igen. A leginkább azért, mert a Gustav-szonáta átlagos, jó-közepes regény, semmi több.

Noha az író remek hangulatteremtő, kifejezetten jó érzéke van a „minél kevésbé önmaga, annál pontosabban megvan” típusú ábrázoláshoz – amikor hosszas magyarázatok helyett apró mozzanatokból, látványokból, pillanatokból komplex történetek, háttértörténetek válnak érthetővé – a regény íve sajnos többször indokolatlanul megtörik, és lélektani értelemben is zavarossá válik a végére.

A címszereplő, Gustav svájci kisfiú, aki a második világháború közepén született. A történet kezdetén óvodás, az ötvenes években járunk. Tremain apró jelenetekkel, párbeszédtöredékekkel illusztrálja a fiú és az őt egyedül nevelő édesanyja rideg kapcsolatát, majd amikor a fiú az óvodában megismerkedik a zongorista csodagyereknek tartott Antonnal, és barátságot kötnek, remekül ellenpontozza az ő szerető és szívélyes családjával Gustav magányosságát.

A történet második egységében a múlt tárul fel és a magyarázat: megismerjük Gustav édesanyjának és apjának szomorú történetét, ezt az egyszerre banális és tragikus háborús drámát. Tremain, aki a történet kezdetén remek atmoszférateremtő volt, továbbra sem veszíti el ezt a képességét. A jó párbeszédek, apró, érzékenyen rögzített látványok mellett azonban megjelennek a közhelyek, a zavaró momentumok – mindenesetre a történet erősen drámai. Gustav apja azért veszíti el állását és társadalmi státusát, mert a svájci törvényeket megszegve segít a zsidó menekülteknek, közben meghal, de sohasem rehabilitálják. Feltárul eltitkolt szerelmének története is, mire azonban Gustav mindent kiderít – s közben lerombolódik bennünk a „biztonságos Svájc” mítosza is –, már ötvenéves is elmúlt.

Hogy közben mi történt vele, azt Tremain épphogy érzékelteti, mintha azt állítaná, az óvodáskor és az ötvenéves kor közt eltelt idő voltaképp lényegtelen, ugyanakkor sehogyan sem sikerül kapcsolatba hoznia a háborús múltat Gustav és Anton személyes történetével.

Bepillantani enged az ötéves Gustav és Anton legbelsőbb világába, majd ugyanezen emberek ötvenéves önmagába: egyikükből szállodatulajdonos, másikukból vidéki zongoratanár, meg nem értett zseni lett, aki élete közepén totális identitásválságon esik át, miközben barátja végig mellette áll, ahogy mindig – ám hogy miért, azt Tremain, akárhogy igyekszik, nem tudja negyvenöt évvel azelőtti okokkal igazolni, és mint említettük, nem tudja a háborút átélt apák sorsával sem igazolni.

Egyszerűen hiányzik a regény közepe. Így pedig érthetetlen a befejezés. Ami miatt mégis érdemes elolvasni Tremain könyvét, az a svájci társadalom és miliő csodálatos és aprólékos ábrázolása, amely tágabb értelemben remekül kirajzolja ember és társadalom, ember és család, jelen és múlt viszonyát.

Tremain mindettől eltekintve jó író. De hogy dickensi értelemben a „legnagyobbak” közt legyen, ahhoz még sok kell.