Kultúra
Farkas István különös képi világa
Rejtett értékek: Alig ismert magyar festők – Aki Párizsban Chagall osztálytársa, majd Picasso ismerőse és befutott alkotó volt
A huszadik század első felében nem egy olyan magyar képzőművész élt és alkotott, aki a maga korában külföl-dön is ismert volt. Gondoljunk például Czóbel Béla párizsi kapcsolataira és sikereire vagy Berény Róbertre, esetleg Scheiber Hugóra, aki Marinettiék futurista kiállításán különtermet kapott Rómában. Java részüket ma is számon tartjuk. Vannak azonban olyanok, akiknek neve különféle okokból kiesett a köztudatból, noha a művészettörténész szakma máig fontos alkotóink közt jegyzi őket.
Egyikük Farkas István (1887–1944), akinek talán legismertebb vászna a Magyar Nemzeti Galéria gyűjteményében lévő, 1930-ban festett Szirakuzai bolond (képünkön).
Budapesten született, édesanyja Goldberger Anna volt, apja Wolfner József, a híres Singer és Wolfner kiadócsoport egyik tulajdonosa, a Herczeg Ferenc szerkesztette Új Idők kiadója, aki Mednyánszky, Csók István és Vaszary egyik gyűjtője volt, amikor pedig kiderült, hogy fia affinitást mutat a festészet iránt, Mednyánszkyhoz iratta be. Tizenhét évesen már kiállított a Nemzeti Szalonban, ám a korai indulással nem járt korai zsenialitás: hosszú időbe telt, mire megtalálta a stílusát. A következő években Nagybányán, Ferenczynél képezte magát tovább, majd egy olasz út után kortársaihoz hasonlóan Párizsban kötött ki, ahol Henri de Fauconnier-hez iratkozott be, osztálytársai között az Académie La Palette-ben olyan alkotók voltak, mint Chagall és Léger. A Montparnasse-on lakott, szomszédja Rilke volt, egyik legjobb barátja André Salmon, aki később könyvet is írt róla.
Ahogy S. Nagy Katalinnak a festő kiállítása kapcsán a Budapesti Történeti Múzeum kiadásában 2005-ben megjelent monográfiájában olvasható, Farkas csak az első világháború kezdetekor tért haza, a háborúban tüzértiszt volt.
Később, a húszas években festett munkái között a legismertebb a Vilmácska-sorozat és a Látnoknő című kép, önálló tárlata volt az Ernst Múzeumban, és bár a kritika méltatta, feleségével, Kohner Idával – akit 1923-ban Fényes Adolf műtermében ismert meg – ismét Párizsba költözött, ahol a Salon des Tuileries kiállításain Matisse, Czóbel, Delaunay és Giacometti mellett szerepelt. Képein a geometrikus kubizmus jegyei keverednek groteszk expresszionizmussal.
Ekkoriban az art deco bűvöletében él, csendéletekkel, kollázsokkal kísérletezik, majd az évtized végén megjelennek a vásznain az addig szokatlan színek: a türkizek, a lilás rózsaszínek. Befutott Párizsban: a francia lapok cikkeztek róla, társasága a kor legismertebb festőiből – Léger, Foujita, Matisse, Picasso –, javarészt a kubizmusból induló, a francia fővárosban alkotó, külföldi művészeket tömörítő L’École de Paris tagjaiból állt. A velencei biennálén is kiállított 1928-ban, ekkor már olyanok voltak a gyűjtői, mint Oliverez spanyol építész, Le Corbusier és Nemes Marcell.
Ekkorra dolgozta ki sajátos technikáját: gipsz és enyv keverékével alapozott kartonra dolgozott temperával. Egy kortársa, Marcelle Berr de Turique így emlékezett rá: „Furcsa és rafinált festészet volt ez, félúton az irreális és reális közt, a matt színvilág, amelyet gyakran alkalmazott, azt sugallta, mintha holdbéli tájon járnánk.” Ebben az időben párizsi műtermében az addigra szintén ott élő André Kertész fotózta, míg André Salmonnal közös kötetet jelentetett meg (Correspondes mappa).
A harmincas évektől – mintha csak a háború előérzete lett volna – felzaklató vásznak sora került ki a keze alól, köztük a csukott szemű önarcképek, a Kesztyűs nő és leghíresebb képe, a Szirakuzai bolond – nem egy képén az alakok csak staffázsfigurák a nagy léptékű tájban.
A gazdasági világválság időközben addig jómódú családját is elérte: 1929-et követően apja megvált a műgyűjteményétől, de Párizsban is eltűntek a gyűjtők. Noha a karrierje igencsak beindult – Párizs mellett Brüsszelben és Ostendében is kiállított –, illetve olyan munkák kerültek ki a keze alól, mint a Sétány vagy a Végzet című vászon, 1936-ban Párizsban pedig megjelent André Salmon róla írt könyve, az apja halála miatt haza kellett jönnie. A párizsi magyar festőművésznek át kellett vennie a budapesti kiadóvállalat vezetését. Bár alkalmas volt rá – és apja is így látta, hiszen őt nevezte meg örököseként –, igazgatóként egy kissé bogarasnak bizonyult. Benedek Marcell azt írja: semmit nem változtatott a cég működésén, de egy kicsit „bolond” volt.
Farkas három évig nem festett hazatérése után. Elkötelezettségét ugyanakkor mutatja, hogy a fiatal festőket gyűjtőként továbbra is segítette: Egry József, a Ferenczy testvérek, Kmetty János és Hincz Gyula is számíthattak rá vevőként. Ugyanakkor a Gresham-kör – a két világháború közti festőtársadalom legmeghatározóbb csoportosulása, tagjai közt Berény Róberttel és Szőnyi Istvánnal –, ahogy S. Nagy Katalin írja idézett tanulmányában, idegenkedett tőle, életműve sorsát ez is magyarázhatja.
A harmincas évek végén amúgy is kezdett beborulni az ég Magyarország felett – a korról is árulkodik, hogy Ernst Lajos 1937-ben öngyilkosságot követett el.
Hamarosan kitört a második világháború. Farkas ebben az időszakban még elkészített egy akvarellsorozatot. Amikor Hitlerék háromezer-nyolcszáz festményt elégettek Berlinben, ő Londonba menekítette gyűjteménye egy részét. Mivel az első világháborúban tanúsított hősiessége miatt kitüntették, a zsidótörvények bizonyos rendelkezései rá nem vonatkoztak, és egy ideig még reménykedett, hogy ő és családja – három gyermeke volt – átvészelik ezt az időszakot. Házat vásárolt a Diana úton, és Szigligeten festett. Ha tehette, itt, a Balatonnál időzött ezekben az években, ahol rendszeresen találkozott a Badacsonyban élő Egryvel.
Aztán 1941-től haláláig ismét különös képek sorát készítette el – a fára festett olajképek visszatérő motívumai a kesztyű, a kéz –, 1943-ban még kiállított a Tamás Galériában, az egyik elismerő kritikát Kassáktól kapta. Francois Gachot francia író, pedagógus, a magyarországi francia nagykövetség attaséja 1944-ben figyelmeztette, hogy meneküljön, majd a német megszállás hajnalán mások ismét igyekeznek rábírni, hogy azonnal hagyja el az országot, de nem tette. Április 5-én saját kezűleg varrta fel a sárga csillagot, és nem fogadta el Pátzay Pál ajánlatát sem, aki el akarta bújtatni. Herczeg Ferenc, az Új Idők szerkesztője Horthyhoz fordult, hogy mentesíttesse kiadója tulajdonosát, ám már későn. Június 23-án Kecskemétről küldte az utolsó üzenetét: „Ha ennyire megalázzák az emberi méltóságot, már nem érdemes tovább élni.” Auschwitzba vitték, ahol önként állt a gyerekek és az öregek közé.