És akkor megjöttek a Pavoni gépei

A budapesti eszpresszók történetét nem lehet megírni Budapest története nélkül. Budapest történetét nem lehet megírni Magyarország története nélkül. És mindjárt ott is vagyunk, hogy Zeke Gyula Volt egy feketém – A budapesti eszpresszók története című könyve (Balassi Kiadó, 2014) miért szól jóval többről, mint amit az alcímében megjelöl. Az író és kávéháztörténész szerző biztos kézzel vezet az első eszpresszók idejétől a közelmúltig, a presszók körül, a presszók sorsán át a háttérben pedig úgy rajzolódik ki a magyar történelem, hogy a kötet végére az olvasó úgy érzi, nemcsak az eszpresszókról tud sokkal többet, mint eddig, de a magyar társadalomtörténetről is. Zeke azt már az előszóban leszögezi, hogy noha a köztudatban az eszpresszókultúra – amely nem keverendő össze a kávéházi kultúrával, a kávéház pedig nem keverendő össze a kávéméréssel és a kávézóval – úgy él, mint a szocializmus korának műfaja, az valójában már jóval a háború előtt felvirágzott.

A szó Kosztolányitól

Csak éppen eddig nem kutatták. A kötet felhasznált forrásainak kilencven (!) százalékával eddig nem foglalkozott egyetlen szakember sem, és ugyanez érvényes a fotóanyagra is.

Zeke 1924 és 1937 közé teszi a presszókultúra kezdeti szakaszát. Mint írja, ekkor jelentek meg az első gépek a fővárosban, az eszpresszókávé mint fogalom pedig a húszas években bukkant fel, először Kosztolányi írta le magyarul 1924-ben. Az első gépek egyike a Spolarich kávéházban állt üzembe, de 1924-ben már a Grand hotel itallapján is felbukkan az „espresso kávé”. Az olasz technika behozatalával azonban nemcsak a gépek, de a kávés nyilvánosság új helyei, az eszpresszók is terjedni kezdtek. Első ilyen intézményünk, amely határozottan megkülönböztette magát a kávéháztól, az 1927. február 5-én megnyílt Royal volt.

A rohanó tempójú városi létre alapozó presszókat – ez a műfaj épp az olaszok madárlelkének való, írja egy helyütt Márai – Budapest, amely a korabeli automata büféket is halálra ítélte, azonban hamarosan a saját képére formálta. „A kávéházhoz szokott pesti ember számára az általuk felkínált fogyasztási forma csak átmenetileg volt elfogadható”, írja Zeke, aki Márait idézve meséli el, mit jelentett a kávéház a pesti embernek: otthont és hivatalt, politikai csatamezőt, könyvtárt és szalont. Bár az eszpresszók sohasem váltak kávéházzá, a pestieknek eszük ágában sem volt rohanva kávézni. Ha nem volt újság, hát hoztak magukkal, ha nem volt ruhatár, nem egyszer rákényszerítették a tulajdonost, hogy alakítsa ki. Zeke hosszú fejezetet szentel a Quick eszpresszónak – ez a Vigadó utcában volt –, amely azért is különleges, mert vezetője, Dr. Katona Imréné az első nők egyike volt a szakmában. A gyermekeit egyedül nevelő asszony példáját hamarosan sok nő követte, az első háború után magukat új szerepben találó hölgyek körében pedig egyre népszerűbbé vált az új típusú találkozóhely – ennek köszönhető a háború előtti kávés nyilvánosság azon sajátossága, hogy az eszpresszókat a pestiek úgy használták, mint a kávéházakat, és mindegyik eszpresszóban nagyon hangsúlyos volt a női jelenlét – Zeke Gyula egy kötetben meg nem jelent Ottlik-tárcával érzékelteti a helyek mindennapjait. Az író egy olyan pillanatot rögzít, amelyben az asztaloknál kényelmesen feketéző és dohányzó hölgyek írnak, olvasnak, kötnek, egyikük pedig épp kalapszabásmintát készít papírból, amelyet percenként nyilvánosan felpróbál. A negyvenes évekre mindemellett már generációs váltás is lezajlott: Kosztolányiék kávéházas Pestjével szemben a következő nemzedék presszós Pestet teremtett.

Az új intézmények népszerűsége azonban igencsak szúrta a szemét a kávéházasoknak és a vendéglősöknek. Zeke ismerteti a korabeli perpatvarokat és a vendéglőslobbik tevékenységét is.   A második világháború a kávés helyeket sem kímélte. Már 1942-ben kávéhiány volt, majd a tejrendelet nehezítette meg a dolgukat. 1944-ben aztán végképp besötétedett. Egymást érték a razziák, és bár a presszókat nem zárták be, az eszpresszó mint a polgári kultúra színhelye és menedéke megszűnt – hiszen a polgárság egy részét épp a gettókba terelték, más része az óvóhelyre menekült. Pest fogékonysága a szürrealitásra azonban ekkor is előjött: a német megszállás után másfél hónappal még két új presszó nyílt Pesten. Igen, 1944 tavaszán. 1945 után a másik diktatúra akarta bezárni, amit az előző meghagyott. Zeke leszögezi: az új berendezkedésnek semmilyen olyan politikai és társadalmi erő és intézmény nem volt elfogadható, amely a hatalmát megelőző világhoz tartozott.  A polgári múltat is végképp szerették volna eltörölni. Először a sajtóban indítottak hadjáratot a kávézókban ülő „semmittevők” ellen, majd a presszót mint a feketézők paradicsomát igyekeztek kriminalizálni. De ez nem volt elég: ahogy Zeke írja, arra is van bizonyíték, hogy „a pogromokra önmagukban is emlékeztető megmozdulások résztvevői-ben termékeny talajra lelt az a kapitalizmus- és polgárellenes jelszavakban föltörő zsidóellenesség, amelyet ezúttal a kommunista párt vezetői szítottak”. Erdei Ferenc belügyminiszter 1945-ben még kiadott egy határozatot, amely arról szólt, hogy a presszókat be fogják záratni (csakúgy, mint a cukrászdákat), ám a társadalmi nyomás erősebb volt. Pest a diktatúrát kényszerűen elviselte, de azt, hogy ne legyen hol kávézni, nem. A presszók maradtak, a rendszer pedig történelmi mértékkel mérve nemsokára, alig negyven év múlva megbukott.

Az állam szolgálatában

Zeke külön fejezetet szentel a Darlingnak, amely a Károlyi utcában Pilinszky, Nemes Nagy és Mándy Iván törzshelye volt – Nemes Nagy és Lengyel Balázs itt szerkesztették az Újholdat –, felvillan a kötetben a Művész, amely Dayka Margit törzshelye, az Arizona eszpresszó, és Zeke képet közöl „Aliról”, azaz Goode J. Lunsudról, aki a korabeli Pest ismert alakja volt: a fekete bőrű pincér Bostonból került Pestre még az első világháború előtt. De végigmehetünk a szerzővel a belvároson is a Piccolótól a Babszemig és a Scotchig is. Az államosításokról alapos fejezet szól – részben egy korabeli, kéziratban maradt vendéglátóipar-történetnek köszönhetően, amelynek szerzője történetesen a nagyapám, Zsiray Károly, aki az Andrássy úti Ádám büfé gazdasági ügyintézőjeként élte meg az államosítás pillanatát, amelyről percről percre beszámol. Zeke Gyula a Magyar Kereskedelmi és Vendéglátóipari Múzeumban találta meg a kéziratot, amelyről a családunk sem tudott.

Cziffra György, a bárzongorista

A néhol eszetlen intézkedések között volt, ami jól sült el: a New York Kávéházat például Hima László felszolgálóra bízták, aki később még azt is meg tudta akadályozni, hogy a raktárrá alakított kávéház belsejét szétverjék Kádár alatt: értesítette a műemlékvédelmet. Az államosított intézményekben hamar kibontakozott a szocialista kor presszókultúrája.

Különös világ volt ez: míg a Kedvesben Cziffra György játszott, a Clark Ádám téri Lánchídban egy fáradt dizőz fárasztotta a látogatókat, de napról napra megteltek a körút teraszai is.

Az eszpresszókultúra utolsó fejezete a „hosszú hatvanas évek” idejére tehető – Zeke a 68-as reformok befulladásának idejét, 1973-at jelöli meg határpontként –; az emblematikus helyek mellett, mint amilyen a Jégbüfé vagy a Mézes Mackó volt, több mint négyszáz eszpresszó üzemelt a Kádár-korban. Az És még húsz év (1973–1992) fejezet első közcíme így hangzik: Elkocsmásodás. A még megíratlan folytatás első címe remélhetően így: kávés reneszánsz. Hiszen elég végigmenni a belvároson.

A rendszerek dőlhetnek, borulhatnak, a kávés nyilvánosság helyeit hívhatják kávéháznak, kávémérésnek, eszpresszónak, romkocsmának vagy fair-trade kávésaroknak, Pest és a kávé új és új formába rendeződve, de marad. A könyvet budapesti eszpresszójegyzék és színes képmelléklet egészíti ki.  Zeke Gyula új könyve – a szerző más, ilyen témájú munkái mellett – alapvető fontosságú és megkerülhetetlen.

---

A Nyugatosok 1909-ben Ady vezetésével a Bodegába szöktek a hivatalos estről
Nagyvárad, a kávés mennyország

OZ

Bár a budapesti kávéházak és egyéb kávés helyek történetének feldolgozása – nagyrészt Zeke Gyulának köszönhetően – jól halad, viszonylag kevés kiadvány jelenik meg a történelmi Magyarország egyéb városainak kávés nyilvánosságáról. Péter I. Zoltán Főúr, fizetek! – a kávéházi élet Nagyváradon a Monarchia idejében (Kossuth kiadó, 2013) című kötete a Monarchia fennállásáig vizsgálja a váradi kávéházak történetét. A városban a kávéházi élet fénykora az ezerkilencszázas évek elejére esett: a legfontosabb intézmény a Bémer téri (ma: Regele Ferdinand tér) Royal, Pannónia, Elite és az EMKE, valamint a Szent László téren (ma: Unirii tér) a Fekete Sas szálloda kávéháza volt, de a váradiak emlékezetében a mai napig él a „Mülleráj” és a Magyar Korona is.

A Mülleráj ragadványnevét az üzletbe beházasodó Müller Salamonról kapta, akinek németes akcentusát haláláig gúnyolták a helyiek. Az intézménynek cikket szentelt Ady Endre is.

Színfoltja volt a városnak a Magyar Királyi Kávéház, amelyben egyszerre két újságíró-társaságnak is székhelye volt – igaz, a konzervatívok és a liberálisok külön asztalnál ültek.

A legelegánsabbak közé tartozott a Rimanóczy szálloda kávéháza, amely a korzón épült fürdőépületben kapott helyet: az építkezés Várad sztárépítészének, Rimanóczy Kálmánnak a beruházása volt.
A korabeli közönséget a kávéházak tulajdonosai és bérlői elképesztő ötletekkel akarták megnyerni: Rimanóczy például Bostonból hozott fekete bőrű pincéreket, akik az orrukat nemzeti színekre festve szolgáltak fel.

Híres volt a „Rusz és Netyő” cukrászda, amelynek helyén először a Magyar Királyi Kávéház nyílt meg, majd 1905-ben a Molnárda, amelyet a müllerájos Müller Salamon mostohafia bérelt ki, és hamar a váradi úri asszonyok kedvenc helye lett. Az 1910-ben ennek helyén születő Elite kávéház szintén sikert aratott: annyian látogatták, hogy hamarosan bővíteni kellett. Ady Endre rendszeresen üldögélt itt. Mint ahogy az EMKE-ben is: Ady és Léda itt ismerkedtek meg 1903. szeptember 6-án. A költő gyakorlatilag a kávéházakban élt: egyik törzshelye a színházzal szembeni Bodega volt. A térszint alatti félhomályos, két szobából álló párizsias becsületvesztőben a rossz nyelvek szerint részegen írta költeményeit, amelyeket a földre szórt. A kéziratokat Emőd Tamás szedte össze utána, ő is tisztázta le a költő verseit. Egyébként ebbe a „kávéházba” szöktek el 1909-ben a váradi Nyugat-ankét résztvevői is, akik halálosan unták a hivatalos programot.

A váradiak a századelőn a leginkább a fővárossal kívántak rivalizálni. Talán ennek is köszönhető, hogy a Bémer téri Royalt már megnyitása előtt úgy hirdették, mint a „váradi New York Palotát”. De a város nem elégedhetett meg egy, a New Yorkot idéző kávéházzal. Kettő kellett. Így nyílt meg a Royallal szemben a már említett EMKE, Stern Herman kávéháza, amelynek törzsközönsége – a royalosokkal szemben – liberális, polgári radikális volt, ily módon lett Ady kedvelt helye. 1908. február 27-én itt gyűltek össze a holnaposok, és itt kérték fel a költőt arra, hogy vállaljon vezető szerepet mozgalmukban. Az említetteken túl számtalan legendás hely üzemelt még a Fekete Sas palota kávéházától az Udvari kávéházon át a Koronáig, a Csarnoktól az Otthonig, az 1910-ben nyíló Szalon kávéház pedig egyenesen a pesti Gerbeaud cukrászát szerződtette, hogy megnyerje a vendégeket.

A kávés fénykor 1920 körül ért véget Váradon.