Érzelmi és intellektuális lecke

A Beleszerelmesedések címe megütheti az ember szemét: a szó, noha magyarul furcsán hangzik, egy létező spanyol kifejezés: a Los enamoramientos szó szerint „beleszerelmesedéseket” jelent, ami több, mint a magyar „beleszeretés”: felforgató, mély, hirtelen érzelem, amely, ha úgy alakul, élethalálharcot jelent vagy sorsot dönt el. A latin érzelmi skála más mint a nyugat-európai, mások a fokozatai és a mélységei. Hogy ennek szociológiai, kulturális vagy egyéb oka van, azt tudományos eszközökkel aligha lehet pontosan meghatározni, mindenesetre az élet, a halál és a szerelem összes története, és a sorsok intenzitása a latin nyelvű kultúrákban még mindig jobban korrelál a görög drámákhoz, mint az intellektuális, átpszichologizált euro­amerikai világban. A Mediterráneum még mindig az, ami volt, akkor is, az, ha kereszténnyé lett.

Ennek elfogadása nélkül ugyanolyan nehéz Cervantest olvasni, mint Dantét, Salest vagy Cabrét – és nehéz Javier Maríast is, noha az egyik legintellektuálisabb szerző a kortárs spanyol szcénában, és Európában igen népszerű. (A többi között a Prix Femina étrangert is megkapta, karrierjének pedig jót tett, hogy műfordítóként is ismert, ő fordította spanyolra a Tristram Shandyt.)

A Beleszerelmesedések narrátora María Dolz, egy madridi könyvkiadó szerkesztője, aki látszólag véletlenül keveredik bele mások életébe, ezzel azonban, ahogy szokott, az ő sorsa is hatalmas fordulatot vesz. Munka előtt minden reggel ugyanabban a kávézóban reggelizik. A vendégek között észrevesz egy párt, akiket elkezd figyelni. Amikor pár hónap múlva a férfit, Miguelt megkéselik, nemcsak mélyen megrázza a történet, de megismerkedik a friss özveggyel, Luisával is, aki bemutatja neki a halott férje legjobb barátját, Javiert. Kész is a szerelmi háromszög: gyilkosság, szenvedély, mánia és a kísérlet mindezek feldolgozására együtt bontakozik ki egy bőbeszédű, talán túl is írt könyvben. A szerző a végsőkig feszíti a húrt, hogy végül még egy váratlan csavart elhelyezzen a történetben.

Miközben az összes „beleszerelmesedés” állásáról tájékoztat a narrátor, elindul Javier és Maria között az a párbeszéd is, amelyben igyekeznek megmagyarázni, hogy mi történik az emberrel, amikor szerelmes, vagy gyászol. Balzac egy halottnak hitt katonáról szóló írása ürügyén két, végtelenül intelligens és egymással gonosz ember vív életre-halálra, közben véletlenül kiderül az is, Javier gyilkoltatta meg barátját. Marías bizonytalanságban hagyja az olvasót a gyilkosság okát illetően, és így nem adja meg az ítélet elégtételét. Ha ugyanis a meggyilkolt férj – egyik változat – valóban halálos beteg volt, és maga kérte meg barátját, hogy szabadítsa meg kín­jaitól, az eset teljesen más fényben tűnik fel, mintha csak a szerelmi szenvedély őrülete állna a háttérben. Más mércével ítélünk hát gyilkosságról és gyilkosról, ha más az ok?

Marías nem válaszol, éppen azért nem, mert ez a 21. századi spanyol (görög) dráma épp attól az, ami, hogy nincs válasz.

Marías azonban nem görög drámában írta meg ezt a görög drámát, hanem spanyol prózában: ömlik belőle a szó, ami miatt néhol nehéz kihámozni a történetet a történetből. De az is igaz, hogy ott, ahol épp nem csap át ál-intellektuális fecsegésbe Maria és Javier párbeszéde, épp attól válik reálissá ez a prózanyelv, hogy ennyire bőbeszédű – Mester Yvonne fordításában pedig gördülékenyen szól magyarul is.