Kultúra
Élethazugságok és maszkcserék
Csikós Attila drámái: vajon tényleg soha nem érti meg egymást férfi és nő?
A nyitó darab, a könnyed és édesbús francia vígjátékokat idéző Trió alaphelyzete örök: egy három tagból álló zenekar férfi tagjának az egyik női tag a felesége, a másik a szeretője. Némiképp árnyalja a dolgot, hogy a feleség legbelül szabad, öntörvényű lény, aki művészi karrierjét és nőiességét is feladta a házasság miatt, míg a szerető szíve mélyén leginkább csak feleség szeretne lenni, ehelyett autonóm művész és önálló nő. A végkifejlet már az első mondatokból sejthető, a törvényszerűen bekövetkező szerepcserével – közben egyébként a két nő is kapcsolatba keveredik a dráma csúcspontján – pedig a két női szereplő egyben maszkot is cserél: az eddigi autonóm nőből fejfájós feleség, a fejfájós feleségből dögös szerető lesz, csupán a zseniális férfi, aki mindennek oka, de aki nem ért semmit, marad ugyanaz.
A szerelmi háromszög mint alapszituáció, sőt a szerepcsere sem eredeti ötlet: Csikós érdeme inkább az, hogy az unalomig ismételt helyzetet felemeli – ezek a szereplők, hiszen zenészek, szépen gondolkoznak, szépen élnek és szépen beszélnek. Ennyi elég is, hogy a Trió elemelkedjen a földtől. Hogy színpadon miként működik, nem tudjuk. Olvasva jól.
A kötet legerősebb darabja alighanem a Mindjárt itt az este, amelyben a férfi-nő kapcsolatot mint örökké megoldhatatlan problémát generációs kérdésekkel fűszerezi a szerző. Egy villa felső emeletén lakik az idősebb házaspár, a fiú szülei, míg a földszinten a fiatalok. A helyzet tipikus: az erős kezű mater familias dermesztő, szörnyű perszóna, férje a könyveinek élő, melegségre vágyó középkorú férfi, a lány vidékről érkezett, az őszintesége és a nyitottsága miatt anyósával folyamatosan konfrontálódó hősnő, férje, az idősebb házaspár fia pedig a gyenge jellemű, alkoholista, férfiként viselkedni képtelen alakot hozza, akit az anyja iránti beteges szeretet tart fogva, holott lassan középkorú.
A családi pokol törvényszerűen bontakozik ki, mindenki a személyiségének megfelelően viselkedik, a lány intim viszonyba kerül apósával, akinek viszont már nincs bátorsága új életet kezdeni, közben feltárulnak a múlt titkai is, választ kapunk rá, hogy a rideg anya miért vált ilyenné – a megoldás pedig keserű ürességet hagy: a végkicsengés azt sugallja, hogy a fiatalok pontosan megismétlik majd a szülők elrontott és hazug életét. Csikós mintha megérthetővé szeretné tenni, hogy miért ez a megoldás – alighanem habitus kérdése, hogy tragédiaként fogjuk fel, hogy valaki képtelen kilépni a rossz mintákból, vagy a világ normális működésmódjának tekintjük.
A címadó Díszítők olvasva vontatottnak tűnik, és most még a nyelvezet sem segít – pedig a drámaíró Csikósnak sokszor segít a prózaíró; szépen felöltözteti a drámai szituációt nyelvileg is –, az alaphelyzet, amely szerint a díszítőket előadás előtt bezárják a raktárba, lehetőséget adna komédiára, tragédiára, világdrámára, akármire. Ők azonban csak szenvednek egymástól és a helyzettől, egy idő után pedig szenvedni kezdünk velük. Értjük, hogy a színház a színházban helyzet a teremtés analógiája, értjük, melyik maszk milyen embertípushoz tartozik, de a dráma egésze – legalábbis olvasva – valahogy nem akar működni.
A kötetzáró Androgün levél inkább lírának, szép nyelvezetű lélekrezdülésnek tűnik, mint drámának, mégis jó olvasni. És tud annyira szép lenni, hogy ne zavarjon a műfaji határátlépés.