Egy újabb film az élethazugságról

Jesse Eisenberg és Kristen Stewart hajnali kocsikázása (Fotó: Cinetel.hu)

Ezekből az alkatrészekből leginkább egy Woody Allen-filmet lehet csinálni. Megtette.

Noha nem érezzük magunkat feljogosítva arra, hogy az amerikai társadalom önképének, értékrendjének szakértőjeként vagy Woody Allen-szakíróként tündököljünk, azt megkockáztatjuk, hogy a rendező kevés filmjében érvényesül ennyire a sekély mélység és a mély sekélység elve – bővebben lásd Kosztolányinál –, az édesbús, szépen fényképezett filmben az alkotó ugyanis mintha magára az amerikai álomra, annak mibenlétére kérdezne rá, és fogalmazna meg lesújtó kritikát.

Bobby (Jesse Eisenberg) úgy dönt, hogy nem folytatja apja mesterségét, az ékszerkészítést, inkább anyja bátyjához, a Hollywoodban menő filmes irodát működtető Philhez (Steve Carell) fordul, hogy adjon neki munkát. A fiút a nagybácsi titkárnőjére, Vonnie-ra (Kristen Stewart) bízza, hogy vezesse körbe a városban, míg a társaságba való bevezetéséről maga gondoskodik.

Ömlenek a jó ízléssel öltözött, spleenes sztárcsinálók szájából a társasági közhelyek, folyik a whisky és a pénz, míg mások sorsáról döntenek a feszített víztükrű medencék mellett az élet-halál urai, a producerek, az élet értékének egyetlen mércéje ebben a társaságban pedig – és tágabban véve ebben a társadalomban is, legalábbis annak hivatalos szcénájában – a siker és a sok pénz.

Bobby és Vonnie életösztöne működésbe lép már találkozásuk napján: a sok pénz és a siker reményében ideköltöző fiú és a filmes karrierről álmodó, de csak a titkárnőségig vivő lány alulnézetből szemléli az álomvilágot, szakadt kiskocsmákba járnak inkább, a hírességek életén ironizálnak, beszédmódjukat kifigurázzák, és a fiú természetesen azonnal beleszeret a lányba. Aki azonban nagybátyja szeretője.

A film legszerethetőbb karaktere épp a férfias, sikeres, de tisztességes Phil – Steve Carell alakítása szép, a feleség és Vonnie közötti gyötrődése a pénz uralta közegben emberi, esendő.

A férfi végül szakít a feleségével, Vonnie, aki pedig időközben a tétova New York-i unokaöccsel is járt egy ideig, végül Philt választja.

A történet éles vágással New Yorkban folytatódik, ahová Bobby visszamenekül, hogy segítsen bátyja, Ben mulatójának üzemeltetésében. A gond csak az, hogy a város legsikeresebb szórakozóhelyét üzemeltető testvér gengszter és gyilkos – ami viszont egy ideig sem a mulatóba járó elitet, sem a családot nem zavarja: az európai milliomosok, a modellek, a prostituáltak, a politikusok és Ben anyja, testvérei és apja is úgy csinál, mintha nem tudnák, honnan van a pénz.

De tudják. Csak nem beszélnek róla. A közben affektáló feleséget találó Bobby pontosan tudja, hogy még mindig az időközben a nagybátyja feleségévé lett Vonnie-t szereti, s amikor New York-i látogatásra érkeznek, az időközben felékszerezett, a közhelyes kommunikációt tökéletesen elsajátító Vonnie is rádöbben, hogy nemcsak férjét, hanem ezt a fiút is szerette. Csak nem beszélnek róla.

Senki, semmiről nem beszél, ami fáj. Senki sem szeret. Senki sem gyűlöl. Még az olyan primér indulatok, mint a félelem vagy a féltékenység is csak társasági, a jó modort szem előtt tartó módon artikulálódik, hogy értelmét is veszti azonnal.

Igaz, valódi érzelmet eleve csak a pénzzel kapcsolatos dolgok képesek kiváltani – s az élethazugságokkal még akkor sem szembesül senki, amikor az időközben a befolyásos törzsvendégek által sem védhető Bent, a gengsztert kivégzik.

Keletkezik ugyan egy folytonossági hiány Mája fátylán, de hamar összerántják megint. A két fiatal pedig, aki első találkozásukkor még kísérletet tett az életre az élet látszata helyett, új társadalmi szerepükben már nem tudnak egymással mit kezdeni. Immár tökéletes játékosok mindketten a látszatvilágban. És sohasem fogják onnan kimenteni egymást sem saját erejük, sem a szerelem által. Mivel ezen a társadalmi szinten – úgy tűnik – nincs alternatívája a látszatvilágnak. Ha úgy tetszik, itt nincs más mód a létezésre, mint ha az ott sem lévő labdákat mosolyogva visszaüti az ember. Vagy­is: vagy sikeres és gazdag lesz, és betartja a szabályokat, vagy kikerül a civilizációból.

A legszebb mégis az, ahogy Woody Allen finom humora által mégis vígjátékká, könnyű darabbá szelídül ez az egész. Mit is mondhatnánk mást: „Tudjuk mi rég, mily könnyű mit mondanak nehéznek, / és mily nehéz a könnyű, / mit a medvék lenéznek.”

Café Society
Rendező: Woody Allen
Szereplők: Jesse Eisenberg, Kristen Stewart, Steve Carell, Sheryl Lee, Corey Stoll, Blake Lively