Egy tengeri hatalom tündöklése és bukása

Roger Crowley, aki irodalomtörténészként végzett, évek óta foglalkozik a mediterrán térség történetével, írt már könyvet 15. századi Konstantinápolyról és az 1453-as konstantinápolyi ostromról, amelynek eredményeképp a törököké lett az egykori Bizánci Birodalom fővárosa – élt amúgy Isztambulban is –, de foglalkozott a portugál gyarmatok kiépülésével is, most pedig a Kalmárköztársaság – Hogyan hozta létre és vesztette el tengeri hatalmát Velence címmel jelent meg letehetetlen kötete a Park Kiadónál. Crowley hajóscsaládból származik, talán ezért is vág bele a tengeri köztársaság kora középkori történetének ismertetésébe a „hajósnép” által lakott Velence és a tenger viszonyának leírásával.

Hiszen Velence és a tenger feltételezik egymást. Az, hogy a városnak soha nem voltak földterületei, egyben magyarázza sorsát is: nem volt mire alapozni a feudális rendszert, így Velence a keresztény világ egyik legelső köztársaságaként kifejezetten a polgári berendezkedésre és a kereskedelemre alapozta egész létét.
Ennek a kölcsönös függőségnek szimbolikus gesztusa a Sensa, az áldozócsütörtöki szertartás, amelynek során a dózse eljegyezte a tengert, amikor gyűrűt vetett a hullámokba. „A velenceiek, írja Crowley, nem a hímnemű mare, hanem a nőnemű mar szóval illették a tengert, és minden év áldozócsütörtökén feleségül vették”.

Aki a tengerre, a tengeri kereskedelemre bízza jósorsát, annak azonban elengedhetetlen, hogy birtokolja a tengert: Crowley tisztán és logikusan vezeti le, hogy miként vettek részt a velenceiek azokban a hatalmi harcokban, amelyek a 10–14. századi Európa térképét újra és újra átrendezték.

Velence, amely kezdetben csak az Adria teljes jogú ura szeretett volna lenni – az Adriának a „mi házunknak”, azaz „nostra caxa” kell lennie, áll a korabeli iratokban – azonban hamarosan szűk lett az Adria, hiszen elsőrendű érdekük volt, hogy a keleti kereskedelembe ne közvetítők útján kapcsolódjanak be, így elindult a vetélkedés a Fekete-tenger hajózásáért is.

Lényegében ez vezette bele a köztársaságot az 1198-ban meghirdetett – a keresztény világra nézvést elég dicstelen és vegyes eredményű – negyedik keresztes hadjáratba, amelynek során a francia keresztesek és a velük iszonyatos összegért szövetkező velenceiek a vak, és akkor már kilencven esztendős Enrico Dandolo dózse vezetésével először a kereskedőváros ellen lázadó Zárát (Zadart) vették be a pápa intelmei ellenére, majd a bizánci császárság és székhelye, Konstantinápoly ellen vonultak egy görög trónkövetelőt támogatva.

Míg a francia keresztesek végső célja Jeruzsálem visszavétele lett volna, a velenceiek elsősorban keleti kereskedelmi érdekeltségeiket szerették volna megerősíteni a hadjárattal, amelynek eredményeképp a Bizánci Birodalom megrogyott.

Crowley szinte láthatóvá teszi nemcsak a velencei–bizánci háborút, amelyben két, a tengeri hadviselésben jártas sereg úgy csapott össze, hogy az az akciófilmekben is megállná a helyét – a görögök görögtűzzel, azaz égő olajjal próbálkoztak, míg a tapasztalt és rafinált velenceiek a hajóárbocokra erősített lengő hidakkal igyekeztek a megerősített város bástyáit elérni, a tűz ellen pedig ecetbe mártott állatbőrökkel fedték le a hidakat, mintegy biztonságos folyosót kínálva a katonáknak –, de az utána következő velencei–genuai összecsapásokat is.

Bőven idéz a korabeli leírásokból, krónikákból, a kortársak beszámolóiból. „Noha II. Pius úgy vélte, hogy a velenceiek a természet hierarchiájában alig állnak magasabban a halaknál, a szíriai arabok számára pedig a velencei jelző nagyjából azt jelentette: hitvány, álnok fattyú, a génuaiak még náluk is rosszabb hírben álltak” – írja a két nagy tengeri rivális vetélkedéséről és megítéléséről.

A csetepaték, amelynek színterét a két korabeli nagyváros kihelyezte, hiszen a csatákat nem a maguk városában, hanem a tengereken vívták, egyenesen vezettek ahhoz, hogy a törököknek megnyílt az útjuk Európába, főleg, miután a szintén keletről, szintén a genovaiak és velenceiek által behurcolt pestis megtizedelte az európai lakosságot.

A szerző árnyaltan mutatja be a csatákon kívül a hátországot is, és elénk varázsolja a korabeli Velencét, vagyis azt a várost, amely a 13–14. században kezdte elnyerni mai szerkezetét és formáját: a Canal Grande mentén egyre másra épültek a paloták, a szigeteket hidakkal kötötték össze, a Rialto és a Szent Márk tér között pedig megépült az a kövezett út, amelyen még ma is közlekedhet a városba látogató.

Crowley igyekszik bemutatni azokat a mentalitásbeli változásokat is, amelyek a néhány évszázad alatt, míg Velence uralma felívelt, majd lehanyatlott, bekövetkeztek, ám a kötet elsősorban a tengeri csaták, és a tenger feletti hatalom megszerzésének fondorlatos módjait mutatja be, az életmódtörténetből, kultúrtörténetből csak annyit ad, amennyi feltétlenül szükséges Velence vagy a „velenceiség” megértéséhez. A kötet 1500-ig vezet el. „1499 az összeomlás éve volt Velence történelmében. Az eseményekről hónapról hónapra beszámolt naplójában két szenátor (…).” A szerző idézi, ahogy sorra bedőlnek a bankházak, az emberek elkezdenek rettegni a török veszedelemtől, és ráadásul – jegyzi fel a korabeli, babonás szemtanú –, Antonio Grimani fejjel lefelé tartotta a hadizászló megáldásának szertartásán a tengernagyi botot.

El is vesztette Lepantót. A korábban tisztelt kapitány 1500. november 2-án, láncra verve térhetett haza a városba, a kivégzést azonban megúszta – az oszmánok pedig jó hetven évre szilárd helyőrséget tudtak kiépíteni a vesztett területen. Hogy ez mennyire érintette a magyar történelmet, arról B. Szabó János utószava – Jóban-rosszban, szomszédságban: Velence és a Magyar Királyság 1000–1500 – tanulmánya számol be, hiszen a török expanzió meghatározta Magyarország további sorsát is. Abban az évben, amikor Crowley Velence-története véget ér, Corvin János dalmát–horvát–szlavón bán már a boszniai Jajcát védi a törököktől, három év múlva II. Ulászló azonban fegyverszünetet kötött. A 16. században aztán ismét újrarajzolták Európa térképét…

Roger Crowley könyvének legnagyobb erénye, hogy a Velence-történeten kívül megmutatja a tágabb, európai kontextust, azt, hogy egyik esemény miként következik a másikból, és néha milyen apró dolgok miatt robbannak ki a háborúk, amelyeknek azonban egy-egy lokális konfliktus soha nem a valódi oka, legfeljebb ürügye.

Az igényes kiállítású könyv Makovecz Benjamin fordításában olvasható magyarul.