Egy popsztár régi zakója, vagy mégis inkább a Kex?

A félmúlt úgy pereg ki az emlékezetből, hogy észre sem vesszük. Azt hisszük, emlékszünk a Kádár-korra. Aztán kiderül, hogy mindenki máshogy emlékszik. Máshogy emlékszik rá, aki túlélte a vészkorszakot, aztán a Rákosi-érát; nekik levezető gyakorlat volt. Annak, aki fiatalon élt benne, a Syrius-koncertek vannak meg és az örökös igazoltatás vagy az első Balaton-koncert 1979-ben a Kulich Gyula téri pszichiátria udvarán. Megint másra emlékszik, akit akkor nemzettek egy félszobában. Ő már csak a nyolcvanas évek közepére vagy végére, úgy-ahogy. Mára egymásra torlódtak a Kádár-kor-képzetek. Annyi Kádár-kor van, ahány perspektívából emlékeznek rá. De közös: egy sincs. Amíg az ügynöklisták titkosak, amíg mondjuk Erdély Miklós neve nem közismert, amíg nincs kibeszélve az, hogy hogyan puhultak el alig több mint harminc év alatt addig hajlíthatatlannak tűnő gerincek is – a diktatúrával szemben könnyebb lett volna megállni, mint a konszolidáció alatt? –, amíg indulatok fortyognak, addig a szőnyeg alá söpört kor újra és újra eltűnik a visszaemlékezések és vissza nem emlékezések között, és közben, paradox módon, hullik is kifelé a köztudatból. Aki pedig akkor gyerek volt, vagy még nem is élt, kapkodja a fejét a Kádár-korok között. Valaki megmondhatná végre, ki volt a jó, ki a rossz és mi ez a nosztalgia. Miért tűnik néha úgy, hogy miközben melletted ült az árulód, és elvitt a rendőr a semmiért, még mindig szabadabban lehetett beszélni, mint ma sok helyen? Ha valaki ezt a kort kutatni kezdi, az első, amivel szembesül: a narratívák olyan mértékben különböznek, hogy felmerül, a mai napig definiálatlan a Kádár-rendszer. Nem tudjuk, mi volt az.

Ilyenkor semmi más nem marad, mint összerakni apró tény-mozaikokból. Nem narratívákból. Hanem abból, ami biztosan volt. A buszjegy árából, egy budai étterem 1978. októberi étlapjából, a jelentések szövegéből, a korabeli fotókból, egykorú szövegekből, koncertfelvételekből és más, tetszőleges tényekből, aztán erre a kirakott képre óvatosan ráengedni azokat a narratívákat, amelyek hitelesnek tűnnek.

Ebben segít Kőbányai János Emlékek a beatkorszakból című, a Múlt és jövőnél megjelent kötete. A novellákból, korabeli interjúkból, szociológiai ihletettségű leírásokból úgy áll össze a szemünk előtt a Kádár-kor, hogy – Ottlikkal szólva – megvan, de mégsem pontosan önmaga. Mivel ez javarészt mégiscsak irodalom.

Kőbányai atmoszféra-teremtő képessége olyan, mintha filmet láttatna. A novellák közül az első, a Helló, csajok jól hozza a korabeli katonaságélményt, a helyet, ahol magányos villanykörték világítják be a „spenótszínű” asztalokat, és az őrnagy közli a kiskatonával, hogy úgy látja, „a lényéből sugárzik, hogy nem tetszik a rendszer”. Biztosítja arról is, hogy fel van jegyezve az összes szabálysértése. Közben a bárból a Mini együttes szól. Egy másik történet főhőse apjával együtt stoppol le a pécsi vásárba, ahol cigány nők képében kísérti meg a szabadság. Felvillan egy Syrius-koncert. A későn született szívébe belemar valami. A koncertre várakozók csíkos ágymatracokon törökülésben várják a zenészeket. Sok csíkos ágymatrac lehetett akkoriban – az 1981-es Rocklexikon tanúsága szerint épp ilyen matracokon ült a Kex közönsége valahol Budán. Hozzáolvasva Gyukics Gábor Kisfa galeriről írt dokumentumregényét hajlamosak vagyunk elgondolkozni a szabadság sokarcúságán. Makacsul visszatér a kérdés: miért tűnik úgy, hogy a szabadságból annak a generációnak a diktatúra közepén olykor több jutott? Végül is Bereményi válaszol: „a régi jó puha komcsi diktatúra helyett a pénzügyi jött, amely már ott lapult, készen, hogy ránk nyomul, a vén Kádár háta mögött.”

Kőbányai novellái olykor szürreális színezetet kapnak azáltal, hogy egy történeten belül a történet összes variációit elmeséli, mint például a Gyermekem címűben, ahol egy egyetemista pár néz gyermekáldás elé. Vagy nem néz. Nem derül ki, mindenesetre ahogy végigveszik a lehetőségeiket, abból tökéletesen kirajzolódik a kor. Így születtünk hát azokba a félszobákba. Ilyen egyszerűen.

Egymás után jönnek elő az újabb és újabb alakok, a más társadalmi osztályból származó házasfelek, akik nem tudnak együtt élni, pedig mindenki egyenlő. A megerőszakolt nők, akiknek biztonságáért senki nem szavatolt. A presszók, terek, mondatok, rendőrök, elvtársak, ízek, szagok. A kicsinyesség diktatúrájába látunk a lapok között.

Kőbányai a párizsi, jeruzsálemi, bécsi kalandokat is felsorakoztatja. Belegondolunk abba a mondatba, hogy „a Mariahilfer Strasse délutáni forgatagában csap meg bennünket először a külföldön járás (…) varázsa”, és megdöbbenünk. Kit érdekel ma már a Mariahilfer Strasse. A szerzőnek egy férfi elmeséli, hogy disszidált, mivel otthon évtizedek alatt sem tudott lakást szerezni. A képzeletvásznon peregni kezd Tarr Bélától a Családi tűzfészek. Tarr narratívája például alighanem megáll. Mint az idő. És ez akkor is szomorú, ha Tarr zseni.

A könyv vége felé Orszáczky Jackie beszél. Az interjú felbecsülhetetlen értékű forrás. Végül a Fölöspéldány című fél-underground lap emléke elevenedik meg – a fejezet előtt ott a róluk szóló jelentés. A jelentésíró némelyikük nevét helyesen leírni se tudta. Furcsa kor lehetett, amelyben az ügynök megfelelt közös ellenségnek, és nem voltak még egymás ellenségei az írástudók. Erről a korról beszélni kellene. Ha túl akarjuk élni a következőt. Persze nem kötelező.

Rajnák László, a pofozógép

Az ifipark igazgatói közül Rajnák László a legismertebb. A nyitástól 1974-ig állt az intézmény élén, korábban birkózóedző volt. A módszerekben nem válogatott: azt, aki nem megfelelő öltözetben kívánt a parkba belépni, kipofozta. A kiállításon látható egyik tabló szövege szerint egyszer ifjabb Rajk László is a kezei között végezte, ám Kádár, amikor tudomást szerzett az esetről, leszólt, hogy őt ne bántsák, mivel van elég baja. (A tabló szövege nem idézi a történet forrását.) Kádár később a hosszú hajért is leszólt, engedélyezve azt: elhíresült mondása szerint „mindenki olyan hosszú hajat visel, amilyet akar, csak mossa”. Rajnák a hülye pártkáder szimbóluma lett a korban: Bereményi és Cseh Tamás dalt szentelt neki, nevét a Megáll az idő című kultuszfilm vonalas iskolaigazgatója is viseli. Rajnák Lászlót 1974-ben sikkasztásért elítélték.
Kőművesként fejezte be karrierjét.