Egy őszinte kollekció a huszadik századi, hazai festményekből

Egy kollekció minden esetben tükrözi a gyűjtő személyes ízlését – de tükrözi a kort is, amelyben létrejött és a kor művészettörténeti-műgyűjtői divatját. Jó esetben épp egy-egy jó ízlésű műgyűjtő befolyásolja a kordivatot, segít felfedeztetni vagy a helyükre tenni életműveket, felhívni a figyelmet az elfelejtett értékekre.
Kieselbach Tamás Magyarország egyik legjelentősebb kortárs gyűjtője, galeristája. Most egy olyan műgyűjtő birtokában lévő képeket mutat be a galériájában, aki egyelőre őrizni kívánja inkognitóját. A kollekció létrehozásakor, ahogy a galériában kihelyezett ismertetőben is olvasható, „nem nevekre, hanem képekre vadászott” az illető, olyan nagy elődök által inspirálva, mint Rácz István, Dévényi Iván vagy Kolozsváry Ernő. Bár majdnem az összes jelentős magyar alkotótól vett képet, az Európai Iskola és az Iparterv csoport érezhetően felülreprezentált a kollekcióban, amelyben ritkaságok és sorozatok is szerepelnek. Egyes festőktől pedig elég jelentős számú mű, Barcsaytól húsz kép is van a birtokában.
A bejáratnál Vajda Lajos-művek, az 1937-es Barátok és a Hegyvonulat hajfonattal fogadják a látogatót, míg a másik oldalon Kondor Béla Négy szentje kapott helyet 1958-ból. A képre szépen rímel a fölötte elhelyezett Barcsay, az 1961-es Hat fej. Több más Kondor-mű is látható itt, az Angyal zászlóval – az arany háttér előtt mozduló figurák a legszebb Kondor-képeket idézik –, a Gondolkodó című grafika és a Férfi csókával 1970-ből.

A gyűjtő nem meglepő módon Ország Lili és Bálint Endre munkáival is gazdagította a gyűjteményt: mivel két Bálint-mű Ország Lili Isfaháni meséje fölött kapott helyet, láthatóvá válik a két alkotó rokon szemléletmódja.
Külön falszakasz jutott a Tóth Menyhért-gyűjteményrésznek, és egészen megdöbbentő Lakner László 1959-es képe, a Hajógyári hegesztés, az, ahogy Lakner a „szocreál” témából kihozza a kolorista, meseszerű, elvont, még véletlenül sem szocreál művet. A tárlat számtalan Anna Margit-műve mellett érdemes figyelmet szentelni a Román György-vásznaknak is, a gyűjteményben a Liliputok és A játékmester című munkája szerepel. A festő a két világháború között az Akácfa utcai szabad iskolában olyanok mellett tanult, mint Derkovits, Jándi Dávid, Czigány Dezső vagy Berény Róbert, a főiskolán Réti tanítványa volt. Élete kész regény: a süketnéma író-festő Móricz Zsigmond keresztfia volt, ökölvívó lett, élt Sanghajban és Tokióban, szökött munkaszolgálatosként Pesten bujkált.

A Kádár-érában Ország Lili mutatta be a műgyűjtőknek, mások mellett a már említett Kolozsvárynak is. Bár Román György a nagyközönség körében korántsem számít olyan ismertnek, mint Kondor Béla vagy Bálint Endre, nem lennénk meglepve, ha lassan bekerülne munkássága a köztudatba. Megérdemelné.
A Vajda Lajos-stúdiósok közül efZámbó, feLugossy és Wahorn munkái is szerepelnek a kollekcióban, Lakner László és Csernus Tibor pedig a külföldön világhírűvé vált magyar alkotók szekcióját erősíti a gyűjteményen belül.

Hogy a tulajdonos figyelme minden irányba kiterjedt, azt egy szép kis Balázs János-festmény bizonyítja: az amúgy szomorú sorsú roma festő életműve a magyar festészet történetének szép fejezete.
Számtalan műre felhívhatnánk még a figyelmet – például a belső teremben függő hatalmas Aba-Novák-vászonra –, aligha tévedés azonban az, hogy a kiállítás egyik legmegkapóbb darabja Ámos Imre Gyöngyhalásza 1932-ből. A festő ezen munkája, főleg a pár évvel későbbi korszakot tekintve, meglepően lágy és finom, a szokatlan kompozíció és képkivágás – az egymás felé forduló női és férfiarc – intim pillanatot mutat.

A kiállítás nyitva tartását meghosszabbították, így augusztus 27-ig tekinthető meg a Szent István körút 5. szám alatti Kieselbach Galériában.