Kultúra

Egy mostoha művészi sors nyomában

Kádár Erzsébetet íróként és festőként is sikerült elfelejtenünk – A kánonképzők esete a női írókkal: egy-két életmű mínuszban…

Nincs mostohább sorsú művészünk, mint Kádár Erzsébet. Noha írónak elsőrangú, festőnek legalábbis jó volt, nemcsak az élete tűnik végtelenül szomorúnak, de mára gyakorlatilag elfelejtettük: egyszerre tűnt el a művészettörténetből és az irodalomtörténetből. Elfelejtett képzőművészekről szóló sorozatunkban rá emlékezünk.

Kádár Erzsébet 20160905
Az életműből alig néhány alkotás maradt, főleg önarcképek (Fotó: MH)

Megdöbbentő, hogy az utókor milyen pazarlóan és igazságtalanul bánik a női művészek örökségével. Sokan hihették azt, hogy a rendszerváltással egyszersmind sikerül felnőnie kultúrtörténet-írásunknak is, és végre elfoglalhatja az őt megillető helyet emlékezetünkben legalább Kaffka Margit, Lesznai Anna, Kosáryné Réz Lola – főleg a tetralógia szerzőjeként –, vagy a két háború közti magyar irodalom egyik legeredetibb alkotója, az első magyar holokausztregény (Szabaduló asszonyok, 1946) írója, Rudnóy Teréz. Hogy végre felemeljük az élete jó nagy szakaszában méltatlanul mellőzött zseniális festőt, Ország Lilit, Vajda Júliát, Anna Margitot, Szántó Piroskát – aki mellékesen írónak is remek volt, nemcsak képzőművésznek –, netán felfogjuk, hogy Kövesházi Kalmár Elza milyen izgalmas szobrászati örökséget hagyott ránk.

Nos: az úgynevezett rendszerváltás óta csaknem harminc év eltelt, de sem az irodalomtörténetet nem sikerült konszenzusos módon átírni – mellékesen nemcsak a nők, de például Hamvas Béla helye sincs kijelölve, ha nem is feltétlenül az irodalomtörténetben, de egyáltalán, a magyar szellemtörténetben –, sem a magyar képzőművészet történetét. Utóbbi legalább a gyűjtőknek köszönhetően mozdulni látszik: Scheiber Hugó vagy Battyány Gyula után legalább a műkereskedő szcéna megmutatta Ország Lili vagy Kövesházi műveinek értékét, utóbbinak Bécsben vannak gyűjtői. (Hogy ne legyünk igazságtalanok: a Magyar Nemzeti Galériában hamarosan Ország Lili-kiállítás nyílik, a Modem pedig már évekkel ezelőtt rendezett tárlatot műveiből.)

Kádár Erzsébet azonban még az eltűntek között is a legmostohább sorsú. Már életében az volt, annak ellenére, hogy Vas István, Illyés Gyula és Rónay György is remek írónak tartotta.

Ahogy Borgos Anna és Szilágyi Judit írják Nőírók és írónők című könyvükben, ez annál is meglepőbb, mert hagyományos értelemben vett írói életműve nincs is: hagyatéka egykötetnyi novella, egy színdarab és néhány publicisztika. Festői életműve alig több – ahogy a fent említett monográfia szerzői megjegyzik, különlegessége épp abban áll, ahogy képzőművészi látásmódját a prózába átvitte.

A szerb Csernovics nemesi családból származott, gyermekkorában Aradon élt. Tizennyolc évesen férjhez ment Dadányi György huszártiszthez. Hamarosan gyermeke is született. Férje azonban nemcsak megcsalta, megfertőzte és megalázta, de hamarosan olyannyira tarthatatlanná tette a helyzetét, hogy Erzsébet már húszévesen válni akart. Férje hamarosan eltűnt Dél-Amerikában, ráadásul a trianoni döntés után menekülni kényszerültek Erdélyből is, és a Nyugati pályaudvaron laktak két vagonban testvéreivel és szüleivel. Mire lakáshoz jutottak, édesapja meghalt, s ők, nem lévén más megoldás, trafikengedélyt kértek. Itt árusított ő és húga, a legendák szerint szépségük miatt még azok is betértek, akik nem is akartak venni semmit. 1924-ben, amikor lánya már bentlakó volt egy vidéki iskolában, ő beiratkozott a Képzőművészeti Főiskolára. Szőnyi tanítványa lett. Apja halála után ezt is abba kellett hagynia, s bár 1929-ben a Tavaszi Tárlat után dicsérték az akkor még Csernovics Erzsébet néven kiállító festőt, s ösztöndíjat is kapott Olaszországba, nem tudta magát fenntartani. Annyi bizonyos, hogy Olaszországban tájképeket festett s hogy dolgozott Szentendrén, mégis, alig tucatnyi olajképéről tudunk.

1936-ig, írói bemutatkozásáig festett, onnantól már csak írt. Időközben azonban sikerült kitörnie a trafikból: 1931-ben a Budapesti Hírlap felvette illusztrátornak. Eleinte valóban rajzolt – a korban népszerűek voltak ezek a kis illusztrációk, egy időben Molnár–C. Pál is ebből élt –, majd rajzait ironikus képaláírásokkal látta el, végül sajátos műfajt teremtett a képregény és a tárca határán. A kezdetben „divatleveleket” és gyermek-képrejtvényeket jegyző Kádár Erzsébet hamar tehetségesnek mutatkozott a kritikaírásban is, bírálatait pedig a Nyugat közölte – mások mellett Németh László és Márai munkáiról írt – érdekes, hogy noha erdélyi volt, Bánffyt, Nyírőt és Wass Albertet is levágta (nem így Tamási Áront).

1935-től már Kádár Erzsébet néven jegyezte munkáit. Ebben az évben a Nyugat novellapályázatán az első négy közé jutott – nyolcat díjaztak –, s a jövő évben meg is jelent első novellája a folyóiratban. Meggyőzte magát, hogy nem lehet festő és író egyszerre. Abbahagyta a festést. Pedig ránk maradt olajképei és egyéb művei, amelyek közt feltű­nően sok az önarckép, lágy ecsetkezelésű, viszonylag biztos kezű művészt mutatnak, 1929-es, Reggeli munka a teniszpályákon című képe pedig egészen érdekes perspektívájú mű, gyönyörűen festett kék levegővel. Zöld ruhás lánya simán beférne a korszak képzőművészetét bemutató tárlatba. Nem jobb, nem rosszabb, mint a kortársai. Csak nő.

Egy tucat festményből azonban nincs és nem is lehet életmű. Nem tudni, lappang-e valahol jelentősebb mennyiségű mű, ha így is van, aligha keresi bárki is. Pedig érdemes volna.

Visszatérve Kádár Erzsébetre, az íróra, innentől rendszeresen publikált a Nyugatban, de közölte a Napkelet és a Vigília is – önéletrajzi ihletésű prózáját pedig Vas Istvánék nemzedéke, mint említettük, még jól ismerte és elismerte. Így tett a maga kora is: 1940-ben Baumgarten-díjat kapott. 1944-ben a Franklinnál kijött a novelláskötete Harminc szőlőskosár címmel.

Noha a szakmai elismerést kétségtelenül megkapta, ez nem volt elég ahhoz, hogy az újságcsinálásból kiszabaduljon, s nehezítette az életét a nős Illés Endrével való szerelmi kapcsolata is, aki levelezésük tanúsága szerint halálra kínozta a nőt – féltékenységében rendre lekurvázta, kézirataiba beleírt, miközben feleségétől nem vált el. Mindeközben az egyedülálló nőnek a fasizálódó közegben szerkesztőként kellett megélnie, a Milotay István-féle Új Magyarságnál meglévő állását nem tudta felmondani: nem számíthatott senkire.

A háború után Illés elhagyta másvalakiért. Noha talált új munkahelyet, idegei ekkorra – a levelek tanúsága szerint – felmondták a szolgálatot. 1946-ban nem zárta el teljesen a gázt, s saját lakásában meg­fulladt.

A magyarhirlap.hu weboldal sütiket (cookie) és különböző kódokat használ a megfelelő működés, elemzések készítése, a felhasználói élmény fokozása valamint az Ön számára releváns, személyre szabott ajánlatok összeállítása érdekében. Ezek használatát az Elfogadom gomb megnyomásával jóváhagyja. Bővebb információt az Adatkezelési Tájékoztatónkban talál.

Elfogadom