Egy modernista magyar Párizsból

De vajon mikor kerül méltó helyére a maga korában csak „enfant terrible”-ként – elvetemült kölyökként - emlegetett festő életműve? „Több korszakkal kapcsolatban még alapkutatásokat kell elvégezni, és csak utána lehet a konzekvenciákat levonni” – mondta el a lapunknak adott interjúban Barki Gergely.
Barki Gergely már eddig is több lappangó képet talált meg (Forrás: Horváth Péter Gyula)
– Vannak művészettörténeti divatok. Egyes stílusokat, korszakokat, festőket felkapnak, mások egy időre zárójelbe kerülnek. Berény Róbert-divat talán még nincs, de a festőről egyre többet hallani. Ennek ellenére életművét még nem kezeljük a súlyának megfelelően. Mi határozza meg a hazai trendet?

– Magyarországon nem alakult ki az egységes kiállításpolitika. A rendszerváltás után a művészettörténész-társadalom igyekezett a meglévő kánonba gyökeresedve továbbdolgozni. Ahhoz, hogy valami új elinduljon, kutatási lehetőség kell, a rendszerváltással pedig adódott ilyen: megnyíltak a határok, hozzá lehetett férni a külföldön őrzött művekhez, és a műkereskedőknek köszönhetően elkezdtek hazakerülni fontos művek. Az itthoni közgyűjtemények „betokosodott” anyagát is igyekszünk már másként kezelni, amikor pél­dául a Vadak kiállítást készítettük elő, végigjártuk a közgyűjteményeket, és számtalan kép került elő. Mindezek mellett azonban egységes, átgondolt művészetpolitika, kiállításpolitika nincs. Ehhez az kellene, hogy egységesen lépjen fel a művészettörténész-szakma. Erre van példa Csehországban és Lengyelországban. Jobban is pozicionálják magukat. Azt hiszem, ha lenne szakmai összefogás, támogatást is kapnánk, hiszen a hatalomnak is érdeke, hogy inkább a kultúránkról beszéljenek a világban, és ne a szögesdrótról.

– Ezek szerint a Kádár-kori festészeti kánonnal nem volt nagy baj? Módosítva alkalmazható?

– Aczélnak jó ízlése volt.

– Kivéve, ha a kortársakról, például Erdély Miklósról volt szó…

– A kortárs művészetet valóban nem értette. De ami a klasszikusokat illeti, nagy rehabilitációra nem volt szükség a Kádár-kor után. Az én generációmhoz tartozó művészettörténészek az akkori kánonból kiindulva azonban már más hangsúlyokat fedeztek fel – hogy egy példát mondjak, Passuth Krisztina a hatvanas években már foglalkozott a Nyolcakkal, de a festőcsoport, amelynek Berény is tagja volt, mégsem került fókuszba, aminek talán az volt az oka, hogy baloldaliak voltak ugyan, de nem megfelelő módon: polgári balosok. Sok olyan életmű is van, amely még mindig nem számít lerágott csontnak, ilyen például a Derkovits-oeuvre, amely kutatott, de nem eléggé, vagy a magyar kubizmus. Több korszakkal kapcsolatban még alapkutatásokat kell elvégezni, és csak utána lehet a konzekvenciákat levonni.

– Mégis kin múlik, hogy mely életművek kerülnek elő, és kiknek szerveznek itthon kiállítást? A közelmúltban Perlrott Csaba Vilmos és a huszadik századi erdélyi mesterek művészetét mutatták be. De például épp Berény-kiállítás rég volt.

– Az, hogy mely életművekből lesz életműtárlat, a kurátorokon múlik. Ha egy-egy kutató vagy kutatói csoport kellőképpen jól reprezentálja, amin dolgozik, akkor lesz olyan múzeumigazgató, aki vállalja a kiállítást. Egyszóval elsősorban alulról jövő kezdeményezések valósulnak meg. Persze az, hogy egy-egy kurátor mivel foglalkozik, nagyban függ attól is, hogy milyen csápjai vannak a trendekre. Hogy látja-e, hogy a nemzetközi divatban hol nyílik olyan rés, ahová „be lehet menni”.

– Mi most a nemzetközi divat, és van-e olyan magyar festői életmű, amelyet ismertté lehetne tenni a nagyvilágban?

– Rippl-Rónaié már ismert, most is van rá kereslet, a Musée d’ Orsay sorban vásárolja a műveit, de vett tőle az Art Institute of Chicago is. Ezt a divatot követve a kortársait is népszerűsíteni lehetne. Mostanában a magyar kubizmussal foglalkozom, amelyet eddig nem kutattak itthon, ugyanakkor Amerikában épp nagy az érdeklődés e korszak iránt. Több olyan, Párizsban alkotó festőnk van, aki itthon egyáltalán nem ismert, de kint kar­riert csinált ebben a korban.

– Kik?

– Rét Alfréd, Csáki József, Miklós Gusztáv nevét lehet említeni, de akár a Galimberti Sándor-Dénes Valéria házaspárt is. A szakma itthon kételkedik ezen életművekben, pedig külföl­dön csak azt lehet eladni, ami kapcsolódik valamely nemzetközi irányzathoz. Ezért is sikeres Rippl-Rónai és ezért nem lesz az soha Csontváry. Ha olyannal állunk elő, ami csak nekünk érthető, azzal a külföld nem tud mit kezdeni.

– Berény ebből a szempontból nyerő lehet: Párizsban tanult, a fauve-ok­kal – a vadakkal – állított ki, abszolút európai festő.

– Több kurátor is a fauve-okhoz köti, és valóban nemzetközileg ismert festővé lehetne tenni. Néhány képével a nevét pedig ugyanúgy be lehetne emelni a köztudatba, mint egy-egy egyszámos popelőadóét. Rick Astley-től is csak egy számot ismer mindenki, mégis tudják a nevét…

– De még itthon sem ismeri a nagyközönség eléggé. Mikor volt utoljára Berény-kiállítás?

– A Magyar Nemzeti Galériában 1963-ban. Azóta nem, pedig számtalan mű előkerült ebben a fél évszázadban. Azt az ötvenkét évvel ezelőtti tárlatot Szíj Béla rendezte, de ő is csak kismonográfiát írt akkor a festőről. Tíz évvel ezelőtt a Kieselbach-galéria egy körkérdésére, amelyben szakértőknek kellett megnevezniük tíz fontos magyar festőt, senki sem említette Berény nevét. Azt hiszem, ma ez máshogy lenne – a fauve korszaka és a húszas-harmincas évekbeli tevékenysége ugyanis csak mostanában vált ismertté. Egy sokkal erősebb festő mutatkozott meg, mint amilyennek Berényt eddig ismertük.
A hiányzó képek közül a legfontosabb a Sziluettes kompozíció, amelynek ez a reprodukciója ismert (Forrás: Aurora, 1911)
– Mi különbözteti meg Berényt a kortársaitól? A saját korában a konzervatív kritika szétszedte a képeit.

– Berény az 1911-es Nyolcak-tárlaton, mint enfant terible robbant be. A konzervatív sajtó valóban támadta, mások azonban elismerték, mégis: kevesen értették. Annyira újat hozott a magyar palettára, annyira nem a magyar művészeti hagyományra épített, hogy nem tudtak vele mit kezdeni. A párizsi modernizmusból indult ki, annak ellenére is, hogy később ő úgy emlékezett, mindent Magyarországnak köszönhet.

– Berény gazdag családból származott, Párizsban tanult, ott állított ki a legprogresszívebb festőkkel. Minden adott volt számára a nemzetközi, de legalábbis francia kar­rierhez. Miért jött haza?

– Semmilyen forrásunk nincs erről. Valószínű, hogy az 1905 és 1911 közti időszakot tanulóéveknek tekintette. Visszajött, családot alapított. Nem is akart elmenni, csak 1919-ben, amikor el kellett mennie. De alig várta, hogy hazatérhessen az emigrációból.

– Tisztázott a festő 1919-es sze­repe?

– A Tanácsköztársaság alatt a Művészeti Direktórium festészeti osztályát vezette. De mivel antidemokratikusnak és diktatórikusnak találta, lemondott. Ennek ellenére a rábízott feladatokat még elvégezte, megrajzolta például a Fegyverbe, fegyverbe! című plakátot. A forradalom után börtönbe került, ahonnan Márffy Ödön segítségével szabadult ki, és jobbnak látta, ha eltűnik az országból. Berlinig meg sem állt. Ott elég rosszul érezte magát – pszichoanalízisre járt és alig várta, hogy hazajöhessen, majd 1926-ban visszaköltözött.

– És hogyan fogadták itthon?

– Ez a néhány év elég volt arra, hogy a neve kikopjon a köztudatból, és immár új alapokon kerüljön vissza. A kereskedelmi plakát mestere lett: az ő és Bortnyik Sándor alkotásaival volt tele a város a húszas-harmincas években. Festeni is elkezdett, teljesen más stílusban, mint addig, és a kritika is elfogadta – kivéve a szélsőjobbos sajtót, amely zsidósága miatt rendszeresen gúnyolta.

– Mitől tűnik mai szemmel ennyire unikálisnak, zseniálisnak ez az életmű?

– Egyszerre enigmatikusak és szofisztikáltak a képei. Nemcsak a jelentéstartalmuk alapján kiemelkedők ugyanakkor, de a festői kvalitás alapján is: folyamatosan rákérdez a festészet lényegére. Nemegyszer pedig teljesen új hangokat pendít meg, az első világháború előtti Cilinderes önarckép öniróniája például egyedülálló a magyar festészetben. Fölényes tudása volt festőként. A kortársai nem is bírták emiatt.

– Nem találni adatot arra vonatkozóan, hogy Berény hogyan élte túl a vészkorszakot.

– Nem beszélt róla, még a családja, a lánya, Anna sem tudta. A közel­múltban azonban megtaláltam egy levelet a hagyatékban: 1945-ben írta egy amerikai barátjának, és részletesen beszámolt benne a német megszállás alatti időszakról. Mint kiderült, gyalog vitték el munkaszolgálatra Isaszegre, majd innen vissza Pestre. Itt Szőnyi István szerzett neki hamis papírokat, amelyekkel először egy védett házban tartózkodott, később pedig a Hidegkúti úton bujkált második feleségével és másodszülött lányával, Annával, míg első lánya egy svéd védett házban volt.

– Honnan került elő a levél?

– A Magyar Nemzeti Galéria adat­tárából.

– És mikor kezdett újra festeni?

– A német megszállás alatt is festett. Nem akarta felfogni, hogy életveszélyben van. Egyik önarcképére rá is írta: „Festettem a német megszállás alatt”. Aztán a háború után felkérték, hogy legyen a főiskola tanára. Vállalta. Egy-két szocreál műve ismert ebből a korszakból, de nem a hardcore vonalból: egy műterem-látogatást és egy majálist örökített meg. A pártba annak ellenére sem tudták beszervezni, hogy Rákosi személyesen agitálta, de tény, hogy támogatta a rezsimet.

– Tanítványai közül ki lett ismert művész?

– Már a két háború között is tanított a Városmajor utcai villájában. Tanítványai közt volt Moholy-Nagy László, aki 1918-ban, még katonaruhában jelentkezett nála. Ő volt az a tanítvány, aki a legkevésbé értette a modernizmust, akit társai kinevettek.

– Szó esett róla, hogy Berénynek több műve lappang, de ezek egy részét ismerjük reprodukciókról. Mi a legfontosabb hiányzó mű?

– Az 1911-es Sziluettes kompozíció, de a Nyolcak időszakból is sok olyan mű ismert, amelyekről fekete-fehér reprodukciókról tudunk csak, másokat csak leírásból ismerünk. A képek harminc-negyven százaléka hiányzik, és egészen váratlan helyekről bukkannak elő művek: ágyneműtartóból, szekrény mögül. Sok lehet Berlinben is, hiszen ott a képei eladásából élt. Mivel itthoni vásárlókörét javarészt a magyar zsidóság alkotta, a művek közül sokat magukkal vihettek, eltűnhetett vagy ellophatták azokat a háború alatt.

– Mikor lesz életmű-kiállítás?

– Remélem, hogy öt éven belül. Addigra talán az új Nemzeti Galéria is meglesz.