Egy magyar zseni meg a Kodakchrome

New Yorkban állították ki tavaly Capa in Color címmel Robert Capa színes felvételeit. A tárlat Európában először Budapesten látható a magyar származású fotóriporter 1938 és 1954 között készült színes felvételeiből.

Capa 1931-ben távozott Magyarországról. Németországi, majd párizsi évei során már ismertté vált a neve a szakmában, az áttörést azonban akkor érte el, amikor 1935-ben a Dephot megbízásából a spanyol polgárháborút kezdte tudósítani. A milicista halála – amely korántsem Capa legjobb, legfeljebb legismertebb képe – egy csapásra híressé tette a fényképészt, akinek Death in the making című albuma is megjelent 1938-ban.

Ebben az évben már mint ismert haditudósító kísérletezett először a színes filmmel. Több évtizedes próbálkozás után – a színes fotózás lehetőségével a magyar felfedezők közül még Veress Ferenc kolozsvári polihisztor és fényképész is foglalkozott a 19. század végén, ám valódi sikert Nyugaton értek el – a Kodak 1935-ben dobta piacra a Kodakchrome-ot, az első, könnyen kezelhető színes filmet.

Capa azonnal kipróbálta az újdonságot: a Life 1938. októberi száma már a fotós színes felvételeit közölte Hankowból (Hankau). A kínai városba a fényképész gyermekkori barátnőjének, Besnyő Évának köszönhetően jutott el, amikor hetekig járta a japán megszállás alatt álló országot egy forgatócsoporttal, amelynek vezetője Besnyő holland férje volt, akit Capa az esti ivászatok alkalmával a rossz nyelvek szerint betyárnótákra tanítgatott.

A Life-nak leadott képek diára készültek, a színek azóta sajnos tönkrementek.

Nem úgy az a tekercs, amelyet 1941-ben fényképezett el a Saturday Evening Post megbízására az Európába átkelő amerikai katonák hajóján. Capa addigra az Egyesült Államokban élt – családja után menekült át a náci veszély elől –, és bár állampolgárságot nem kapott, sőt ugyanúgy, mint Kertésznek, neki is megtiltották, hogy nyilvános helyen fényképezzen, lévén ellenséges ország állampolgára, mindig elérte, hogy kapjon valamilyen megbízást. Az átkelőhajón készült fényképek zavarba ejtően frisseknek tűnnek, csakúgy, mint a következő évben ugyanezen az útvonalon fotózott matrózportrék.

Capa a hajós utakon mindenhol előszeretettel használta a színes filmet – akkor is, amikor 1943-ban Tunéziából Szicíliába hajózott. A háború alatt itt készítette utolsó színes kockáit. Valószínű, hogy a hosszú expozíciós idő és az előhívás bonyolultsága volt az, ami miatt háborús tudósítóként a továbbiakban inkább a fekete-fehér filmet választotta, arra készültek az olaszországi partraszállás után Nápoly felé előrenyomuló szövetségesekkel tartó fényképésznek a városban 1943-ban rögzített megrázó felvételei is, amelyeket a kivégzett gyerekpartizánok temetéséről készített. (Ezek a fotók nemrég Olaszországban voltak láthatók, több helyszínen.)

Időközben Capa – aki folyamatosan úton volt, negyvenes évekbeli mozgását a háború alatt a kontinensek között nehezen lehetne modellezni – az amerikai hátországban is fényképezett színes filmre: 1941-ben sorozatot csinált Hemingway-ről és családjáról. Az íróval, akivel még a spanyol polgárháború alatt ismerkedett meg, szívélyes viszonyban volt. Olyannyira, hogy Hemingway fel is használta az Akiért a harang szól megírásakor Capának a Navacerrada-hágónál készített fényképeit és személyes beszámolóját.
A fotókon érezhető, hogy a fotóriporter és a modell viszonya bizalmas, az író álarc nélkül, természetes pillanatokban mutatja meg az arcát.

Nagyon érdekesek az 1947-ben a Szovjetunióban rögzített felvételek: a fotós John Steinbeckkel utazott el, hogy a hidegháború kezdetén végigfényképezze az ukrán, orosz, grúz területeket. Képein a Vörös tér, egy park, játszó gyerekek és egy grúziai teaszüret látható: zavarba ejtő, hogy mennyire emberi módon mutatja meg az akkor már ellenséges ország mindennapjait a hidegháború első éveiben.

Egy évvel később már Pesten volt, ahol szintén színes filmre rögzített néhány kockát. Egy felvonulást – a kép mindennél jobban mesél a Rákosi-diktatúra kezdeteiről –, népviseletbe öltözött gyerekeket, a Gellért fürdőt és egy olyan kockát, amelyen egy, a Festetics-kastély előtt kóborló sertés látható. A négy felvétel Capa zsenijének köszönhetően elég sokat mond az 1948-as Magyarországról.

Dokumentumértékűek az ugyanebben az években Izraelben készült felvételek, az 1949-ben egy utcai könyves előtt nézelődő jeruzsálemi nők és a bevándorlóhajóról leszálló tömeg, majd a telepépítés.
Ám Capa, jellemző módon, ott sem maradhatott: képeivel elégedetlenek voltak a megbízók, ő pedig dührohamot kapott, amikor rálőttek, így otthagyta Izraelt, hogy 1950-ben már ismét Amerikában és Európában fotózzon. Ekkor készült a Holiday magazin megbízásából az európai síparadicsomokat bemutató sorozata.
Előtte nem sokkal fotózta Picassót családja körében. Bár a spanyol festőről a legjobb felvételeket egy szintén magyar származású fotós, Brassaï készítette, akinek Beszélgetések Picassóval címmel a hatvanas években megjelent kötete az egyik legfontosabb dokumentum a művészről, Capa felvételei is intim pillanatokat rögzítenek az antibes-i tengerparton. A fotós nem sokkal később remek sorozatot csinált Párizsban a Dior megbízásából.

Sokoldalúságát mutatja, hogy a modellekről készült kockák egész más képalkotói hozzáállást, gondolkodást sejtetnek, mint a háborús felvételek.

Az 1951-ben Rómában a Capucine nevű francia modellről készült fényképről – ez lett a kiállítás plakátja is –, pedig hamarabb gondolnánk, hogy egy Helmut Newton-munka, minthogy Capa lőtte.

Aki a „világ legnagyobb háborús fotósaként” – Stefan Lorant szerkesztő nevezte így először Capát a Picture Postban egy, a spanyol polgárháborúról megjelent fotó képaláírásában – ismeri a fényképészt, alaposan meglepődhet a filmforgatásokon készült színes képeken is, amelyeken Roberto Rossellini mellett Ingrid Bergman és Ava Gardner is szerepel.

Az utolsó színes képek 1954-esek. Capa a Life felkérésére tudósított a francia gyarmati háborúról, utolsó filmjén bevetés előtt álló katonák láthatók. Capa ezután egy gátoldalba telepített aknára lépett, és meghalt. A kiállításon látható a halálhí­rét közlő újságoldal is.

A több mint száz színes fotó jócskán árnyalhatja a néhol talán sablonos Capa-képünket, hiszen egész más fényképészt mutatnak ezek a felvételek, mint a D-Dayről készült képek vagy a spanyol polgárháborús munkák.

Mindenképp érdemes megnézni John G. Morris fényképeit is. Az 1944-es Normandiát az akkor huszonhét éves Morris dokumentálta. A ma kilencvennyolc éves fotós tekercsei hetven éven át lapultak egy asztalfiókban, mígnem tavaly a Contact Press Images képügynökség vezetője, Robert Pledge összeszerkesztette a fotókat könyvvé.