Egy kortárs népies író meg a mesék

– Mi a Múzsakarbantartási alapismeretek? Regény? Mese? Felnőttmese?

– Négy műfaj, a mese, a próza, a líra és a dráma határán áll. Szerintem, olyan korszak jön, amely összeforrasztja azon formákat, amelyek korábban összetartoztak, vagy éppen nem tartoztak össze soha. Az emberek a komplexebb, mozgékonyabb produkciókra érzékenyek. Például a könyv bemutatójából az Aranyalma párossal regénykoncertet hoztunk létre, ott is összeraktuk azt, ami nem szokott együtt lenni – és működik.

– Foglalkozik mesekutatással, és akadt olyan mesélő asszony, akivel jó kapcsolata volt. Ki volt ő, és hogyan talált rá?

– Kalocsán nőttem fel, a néphagyomány felszínesebb részével találkoztam, és ezért nem nagyon érdekelt az egész. Néhány éve interjút készítettem egy dokumentumfilm-rendezővel, Halmy Györggyel, s ő úgy beszélt a néprajzról és Pápainé Páhy Emmáról, a karcsai mesemondóról, hogy rögtön életre kelt bennem minden, amit addig csak vitrinben és stilizálva vagy giccsesen előadva láttam. Ősszel már nálunk mesélt Emma néni a konyhában… Folyton szóba jött, hogy ki fogja ezt folytatni, ki tudja továbbvinni a hatalmas és nagy terhekkel járó örökséget. Végül létrejött Emma néni körül Budapesten a Mesés hagyományok, hagyományok meséi meseiskola. Emma néni és az édesanyja is varrónő volt, és össze-összejöttek náluk a falubeliek. Nem csak nappal, este is, a nyári konyhában. A nyolcvanas években még legalább harminc háznál folyt esténként mesélés. Emma néni mestere az egyik szomszédasszony, Kovács Jánosné volt.

– Él még ennek hagyománya Magyarországon, születnek új mesék?

– Van, aki azt mondja, már lezárult a korszak, amikor mesék keletkeztek, abból kell gazdálkodni, ami van. De Emma néni nem csak tanult vagy átalakított meséket mondott, hanem olyanokat is, amelyeket ő „rakott össze” vagy a lánya. Ebből viszont az következik, hogy bármikor keletkezhet újra mese, csak mesemondó kell hozzá meg közösség.

– És átjárható a népmese és a szépirodalom között a határ? A könyvben számtalan népmesei elem fordul elő, ugyanakkor nagyon is modern a szöveg, amelybe ezek bekerültek.

– A magyar irodalom eredetileg népmesealapú. Mindenki gyűjtött népmesét. Petőfi is, Arany János is, Jókai is, József Attila is, Illyés Gyula is, de még Mezey Katalinék is. Nem akartam olyan szépirodalmat írni, amely alól hiányzik a talapzat, hát beleártottam magam a népmesébe. Szerencse, hogy még autentikus falusi mesélőt találtam, aki szeretett és törődött velem. A népmesék szimbolikája a mai átlagos műveltségből nem fejthető fel, meg kell tanulni a mesék logikáját és jelképeit, és meg kell hozzájuk sebződni, ha belülről akarjuk érteni-érezni őket. Ha ez megvan, ugyanúgy tudunk meríteni belőlük, mint bármiből, sőt sokkal inkább.

– Nekem mint olvasónak úgy tűnt, hogy egy nő tudatában járkálok. Van olyan, hogy nőirodalom?

– A mese, az álom a lélek nyelve. Ez elsősorban képi, szimbolikus nyelv, de szavakra, mondatokra lehet váltani. Ez a könyv ezen az álomból-meséből fordított léleknyelven íródott olyan helyeken is, ahol nem mese olvasható. Ez a nyelv, ez a gondolkodásmód erősen elüt attól, ahogy a hétköznapokon beszélünk és gondolkodunk. Könnyű ma azt hinni, hogy itt valami női dologról van szó, pedig nem. Az érzékenységről van szó, arról, hogy valaki éjszaka kimegy a csillagok alá, és meghallgatja végre, hogy mit mond a lelke. Ahhoz, hogy eljussak ide, az kellett, hogy összedőljön az egész addig életem. Minden eltűnjön, amit hétköznapi ésszel normálisnak gondolok. És amikor ledőlt minden, azt mondtam, mégis élni akarok, és elindultam azok felé a dolgok felé, amelyeket bolondságnak gondoltam. Arra jutottam ezen az úton, hogy még a fájdalom is jobb, mint nem szeretni, és korhadó díszletek közt vegetálni ahelyett, hogy élnék és éreznék.

– Mi az, hogy múzsakarbantartás? A nőknek is kell múzsa?

– Régen természetes volt a hétköznapi kreativitás. Táncoltak, énekeltek, faragtak, hímeztek az emberek, és örültek annak, amit a másik létrehoz, sőt inspirálták egymást. Egy ilyen közegben mindenki múzsa, akiről van kedvünk énekelni, vagy akinek táncolunk. Én nagyon nehezen találtam meg azt a valakit, aki igazán inspirálni tudott, de amikor meglett, nyomban írni kezdtem ezt a könyvet.

– Ezelőtt verseket publikált. Költő vagy író?

– Szerintem ez az igazi formám: próza, amely lírai, és könnyű színpadra vinni.

– Évekig napilapozott, mielőtt megszületett ez a kötet. Hozzátett vagy elvett az íróságból az újságírói időszak?

– Segített a napilapozás, mert elvezetett Emma nénihez, de akadályozott is, mert azt hittem, a kulturális újságírás misszió, és az alkotásról is le kell mondani érte. Megkönnyebbülés volt, hogy mehetek, írhatok.

– Viszonylag későn jelentkezett önálló prózakötettel, amely azonnal formabontó lett. Merészen mesél például a szexualitásról, de egy pillanatra sem veszít az irodalmiságából a szöveg. Nehéz volt belépni ezzel a szöveggel a magyar irodalomba?

– Fölcímkézem én magam: kortárs népies író vagyok. Ebben benne van a kisnemesi identitás, a népdalok és a régi magyar líra személyessége, a nyolcvanas évek undergroundja, avantgárdja és az archaikus gondolkodásmód. Meztelen szöveget akartam, mert annyi túlöltözött irodalmat látni. Ehhez jöttek Egyed László grafikái. És kellett egy hely, ahol le lehet írni ilyeneket, hogy „…te vagy az első, aki egészen kitölti a szívemet”. Azért írtam nyíltan a szexualitásról, mert láttam, hogy nincs szép, eleven testi szerelem a kortárs irodalomban. Gondoltam, akkor egyetlen szőrszálat sem hagyok megénekeletlenül. Szerintem a gyászt és a szabadsághiányt is ezzel lehet kezelni. Egy szerkesztő azt mondta, akkor is utálja ezt a kéziratot, ha nagy benne a nyelvi erő. Más szakemberek fenntartás nélkül szerették és támogatták. A legnagyobb öröm az volt, amikor éreztem, hogy egyiküknek segített a könyv a gyászt feldolgozni.