Egy elfelejtett magyar szobrásznő

1909-ben költözött Bécsbe az itá­liai évek után, ahol az art deco jegyében álló táncosszobrokat készített, ebben az időszakban készült talán legismertebb szobra, a Gerelyhajító is, amelyet bronzból, fából és vörösrézből is megmintázott.

Eközben kitérőt tett a szecesszió felé is: 1910-ben a Sezessionban állított ki egy aranyozott Salome-szobrot, míg a mázas fekete kerámiából sokszorosított Keselyűje, amelyet a Wie­ner Kunstkeramische Werkstatte és a pécsi Zsolnay gyár is gyártott, Bécsben és Pesten is ismert.

A háború előtt két évvel Párizsba költözött. Ahogy a székesfehérvári Deák Gyűjtemény honlapján Nagy Ildikó írja, ott kezdte el a fafaragást. Az első világháború kitörésekor aztán, honfitársaihoz hasonlóan, mennie kellett a francia fővárosból. Hazajött, majd több mint két évig Albániában és Montenegróban dolgozott ápolónőként. A háború után rövid ideig Salzburgban élt, majd Pestre költözött.

Kövesházi Kalmár Elza sorsa nemcsak művészi karrierje okán, de magánélete miatt sem számított szokásosnak: maga nevelte házasságon kívül született gyermekét. Lánya, Kövesházi Ágnes később neves mozdulatművésznő lett a Palasovszky-féle Lényegretörő Színház vezető táncosnőjeként, az 1920-as években egyébként Kövesházi Kalmár Elza is készített a színháznak plakát- és jelmezterveket, színpadképeket.

1920-tól haláláig élt Budapesten, és bár egyaránt készített grafikákat, iparművészeti tárgyakat, kisplasztikákat, síremlékeket, s nő létére maga faragta kőszobrait, a Bécsben még sikeres, Párizsban is kiállító művész a két háború között Pesten nem tudott megélni, még úgy sem, hogy a szoborpályázatokon rendszeresen indult, s volt, amelyiket megnyerte – például a szegedi Madách-szobor kiírását. A harmincas évek elején ezért kitanulta az ortopéd cipészetet. A huszadikszazad.hu elnevezésű, sajtóhíreket gyűjtő portálon találtuk azt a korabeli – 1936-os – újságcikket, amely egy, a portál által meg nem nevezett bulvárlapban látott napvilágot, és egy korabeli betörésről szól, „Budán cipészkedik Kalmár Elza a szegedi Madách-szobor alkotója” címmel.

A jelzet nélkül közölt írás szerint egy „Maros uccai” lakásból több antik ékszert és több száz pengőt loptak el. A feljelentőről kiderült, hogy nem más, mint „Kalmár Elza cipész”, a helyszínre siető detektívek azonban „pompás szobrászművészeti alkotásokat fedeztek fel” a helyszínen, így derült ki, hogy a károsult „kövesházi Kalmár Elza az országos nevű magyar szobrászművésznő, aki Vágyakozás című szobrával állami díjat is nyert. A művésznő édesapja a monarchia egykori hadikikötőjének, Pólának volt admirális-parancsoka. Kalmár Elza művészi útjának München, Párizs, Róma és Firenze voltak az állomás helyei. Firenzében Erdős Renée-vel töltött hosszabb időt, és ő a hősnője az írónő Beérkezett utak és Firenzei nyár című regényének. Mindez természetesen még a háború előtt történt. A nagy világégés felperzselte Kalmár Elza szép pályafutását is” – írja a cikk szerzője.

Innentől nagyon hiányosak a források. Annyi bizonyos, hogy Kövesházi Kalmár Elza 1939-ben még elkészítette Kaffka Margit síremlékét – az avatásról Schöpflin Aladár emlékezik meg a Nyugat 1939. évi 7. számában.

Hogy mi történt az utolsó híradás, 1939 és halálának éve, 1956 között a művésszel, arról nem találtunk semmilyen adatot.