Kultúra

Egy autodidakta festőzseni

Ideje letépni a naiv címkét: Balázs János képei leginkább az európai és a magyar modern művészet darabjaival rokoníthatók – Remekművek kis helyen a Műcsarnokban

Balázs János festményeiből látható kamaratárlat február 10-ig a Műcsarnokban, a kiállított képek a Horn-gyűjtemény darabjai. Noha a magyar cigány festő képei magukért beszélnek, és láthatóan a kurátorok is mindent megtettek, ami az adott térben lehetséges volt, a művek összezsúfolása az egyik falon nem volt jó ötlet.

Balázs János képei 20190129
Noha lenyűgöző a „festményfal” három sorába összezsúfolt képek látványa, a festmények egyenként nem élvezhetők, teljesen kioltják egymást (Fotó: Papajcsik Péter)

Azon nem lehet vitatkozni, hogy Balázs János műveit ideje volt újra széles körben, reprezentatív térben bemutatni – azon viszont igen, hogy érdemes-e úgy, ahogy azt a Műcsarnokban tették. Az autodidakta cigány zseni, aki csak két osztályt végzett el, hatvanhárom évesen kezdett újra festeni (fiatalkori képeit megsemmisítette). Mivel 1977-ben meghalt, életművének létrehozására csak nyolc éve volt, és noha előszeretettel címkézik máig „naivnak” – mintha cigány származása szükségszerűen naivitást is jelentene –, Balázs János életműve, amely nemcsak képi, de vershagyatékból is áll, jóval túlmutat cigányságán és azon, hogy autodidakta.

Első kiállítása szűkebb hazájában, Salgótarjánban volt 1971-ben, hamarosan azonban a budapesti filmesek, sőt külföld is felfedezte a remeteként élő alkotót, akiről portréfilmek sora született, és rendszeresen voltak tárlatai külföldön is. Ha ez nem lenne elég, 1977-ben versei is megjelentek kötetben a Corvinánál (Ecsettel és irónnal). Nem tartozik a feledésbe merült művészek közé azóta sem, hiszen 2009-ben a Kieselbach Galéria jelentetett meg róla monográfiát. Hogy a szinte azonnal érkező nemzetközi hírnév és az azóta is tartó érdeklődés mögött mennyire hajlandó a közönség a valódi Balázs Jánost látni, és mennyire az egzotikumot, az persze kérdéses, hiszen a vadnak tűnő színek (amelyek semmiképp sem vadabbak, mint mondjuk Gauguinéi), az expresszív–meseszerű megjelenítés (amely semmivel sem meseszerűbb, mint Gulácsyé) és a különös képi világ (ami semmivel sem különösebb, mint Magritte-é vagy Delvaux-é) egyfajta „cigány” és „egzotikus” keretet jelöl ki az életmű értelmezéséhez, amiből 1977 óta nem sikerül elmozdulni – legalábbis a közbeszédben semmiképp.

Ezzel csak az a baj, hogy Balázs János szellemileg, műveltségét, valamint attitűdjét tekintve a marginális társadalmi léte ellenére sem volt „naiv”: képei tanúsága szerint meglehetős jártassággal bírt a Biblia világában, a történelemben, olvasmányai között pedig éppúgy szerepelt Homérosz, mint Shakespeare, Balzac és Nietzsche. Márpedig ez a szellemi horizont nem a faluszéli naiv piktoroké. (Önéletírásaiban pedig teljes joggal írja, hogy sérti ez a besorolás.) Mintha őt igazolná maga a kiállítás is.

Az Ókori pillanatokon, Odüsszeusz hazatérésén megjelenő szörny – démon? – úgy tűnik fel, mint a bolyongás metaforája, a kék árnyalataival megfestett Rómán talán a Pantheon sejlik az etruszk anyafarkas mellett, némiképp csak a piramisszerű építmények hoznak zavarba, és mégis, aki ismeri Rómát, annak furcsa érzése lehet, ugyanis a város felismerhető. A Középkoron bosch-i víziók jelennek meg, az egyik figura mintha kifejezetten Bosch-ra reflektálna, az Assisi álomban Szent Ferencet eksztatikus tekintettel ábrázolja a galambszörnyek között, mégis különös intimitástól sugárzik a kép.

A „történeti képek” józan ellenpontját adják a szinte realista pécskődombi háztetők és faluképek. Ugyanakkor egy pillanat alatt a Bőség utcájává transzformálódó semmilyen falu azt mutatja: Balázs János egyszerre tudott élni – minden ellentmondás nélkül – a kinti, reális, monokróm világban (de azért érdemes megnézni, hogy festett meg egy „fehér” házfalat) és a bent megnyíló, szürreálisnak tűnő világban. Amely – és ezt minden művész tudja – ott van a realitás látszata mögött, csak épp a Weöres Sándor által említett belső létra („Egyetlen ismeret van, a többi csak toldás: Alattad a föld, fölötted az ég, benned a létra.”) szükséges hozzá.

A harmadik fal egyfajta „festményfal”: három sorban, szorosan egymás mellé függesztve, mozaikszerűen kerültek fel a művek, ami arra ugyan jó, hogy a nézőt lenyűgözze és megfullassza, arra viszont nem, hogy élvezhetők legyenek a képek egyenként. Teljesen kioltják egymást: a felső sor egy átlagos magasságú embernek nem jól látható, a képtenger közepén lévő alkotások címét meg ki lehet ugyan bogarászni, ha először végigszámolja az ember, hogy hányadik képről van szó, majd a mellékfalon elrejtett képcédulán is leszámol ugyanannyi címet, de ez a fajta geometria- és matematikafeladat aligha való normális kiállításlátogatónak.

Amiben csak az a fájdalmas, hogy Markovits Éva és Mayer Marianna kurátorok épp ide súlyozták az életmű sűrűjét, a legszebb darabokat. A Kosok mintha Ziffer Sándor Lila bivalyainak párdarabjai lennének. A bábjátékos ijesztő zöld figurája a legjobb német expresszionistákat idézi, a Fürdőzők intim szépsége lenyűgöző, a Mese pedig már a következő falra vezet át, mutatja, ahogy olykor elmúlik a figurális ábrázolás kényszere Balázs Jánosnál. A Látomás vagy a Kompozíció már nagy színfoltokból áll, elképesztően szép, kolorista munka az épp még figurális tartományban, míg a Szerelem Gulácsy Lajos A varázsló kertjébent idéző darab: mintha a figurák is Gulácsytól szöktek volna át ebbe, a vele nagyon is rokon festői világba. A záródarab – mármint, ha az óramutató irányában jártuk körbe a termet – az Önarckép madarakkal: egyiptomi madárarcok között, profilból látjuk az öreg mestert, mintha papot látnánk a középbirodalom idejéből.

Szepesi József író-költőt idézi a kiállításhoz készült kiadvány. Így írt róla: „Ő maga tűrte el legkevésbé a személye köré mesterségesen tákolt mítoszkorlátokat. Egyedül élt, módja volt rá, hogy megismerhesse önmagát. Félt a sikertől, mert sejtette benne sorsa tragikumát. A hírnév elleni küzdelemben azonban menthetetlenül alul maradt. A sejtett, de sohasem tapasztalt életélmények nagyszerűségét hatvanhat éves korára ismerte meg. Ez újjászületését s egyszersmind vesztét is jelentette. Az emlékezet síremlékén azóta ez a felirat áll: »Itt nyugszik a hetvenkét éves korában elhunyt Balázs János festőművész: élt öt és fél esztendőt.«”

Mágus volt és zseni. Életműve, ahogy írtuk: zárvány. A Műcsarnok igazolható és jó döntést hozott, amikor kiállította ennek egy szeletét. Ennél már csak az lett volna jobb, ha több teret ad neki.